Hegek

Tizenkilenc. Tizenkilencedik születésnapom reggele ugyanolyan átlagosan telt, mint bármelyik másik szürke reggel. 6 óra 56 perckor fülsüketítő ricsaj zökkentett ki csendes magányomból, és ösztökélt arra, hogy ezt a napot is túléljem. Pizsamába, kócos hajjal vonszoltam ki magam aprócska, zöld-sárga tapétás konyhába, és forraltam vizet a reggeli kávémhoz. Nem vagyok koffeinfüggő, félreértés ne essék - sőt, néha hiperaktív is vagyok-, mindössze az ízéért és az illatáért készítem el minden nap. Amikor a vízforraló kész lesz, méretes fehér bögrém háromnegyedik megtöltöm a gőzölgő folyadékkal, majd hideg tejet öntök bele. Két kezem közé fogom és felsétálok az emeletre. Az aprócska lépcső fordulójánál lévő ablakban kipillantok az utcára és fél percig figyelem a ház előtt elsétáló népek tömegét. Jé, az egyik nőnek épp most ment ki a bokája abban a rusnya magassarkúban. Bár, nem csodálom, úgy ment benne, mint egy víziló... És az a férfi! - nevettem magamban - úgy fest, mint akit kidobtak otthonról. És tényleg, a közel 30 éves, borotválatlan fickó arca nyúzott volt, szeme alatt óriási karikák sötétlettek, ruhája olyan gyűrött volt, mintha most húzták volna ki egy szemétkupac alól. Miközben azon töprengtem, miért siet ennyire mindenki valahová, felsétálok az emeletre, és kiválasztom a napi öltözékem. Fekete farmer, egy vékonyabb, fekete anyagból készült igen csinos blúz-szerűség, ami nekem még mindig a megszokott, hétköznapi póló, fekete bakancs és a szintén fekete kabátom. Hajam kiengedtem, vállamra kaptam a táskámat, és irány az utca. Nem különösebben éreztem magam furcsán amiatt, hogy kinéznek az emberek maguk közül, mert más is voltam, mint ők. Az én elcseszett életemet össze nem lehetett hasonítani az ő mézes-mázos hétköznapjaikkal. 

Kicsit melegem volt a járda napos oldalán a bélelt kabátban, így feltűrtem az ujját és nyakánál kicsit lejjebb engedtem a cipzárt. A metró felé igyekeztem, abban bíztam, még sikerül elkapnom a két perc múlva érkező járatot, és nem kell várjak még hat percet érte. De nem igazán hatott volna meg, hogyha lekésem. Sehova nem sietek, igazándiból. Előbb utóbb minden utolér. 

Ronda grimaszt vágtam a kéregetőnek, aki meg akart állítani elküldve őt magamtól. Most biztos azt gondoljátok, hogy mennyire seggfej vagyok, mert egy hajléktalannak nem adok pénzt, és még ráadásul bunkózom is vele. Megsúgom, adtam már neki. Megígértettem vele, hogy nem cigire és alkoholra fogja költeni pénzét. Megígérte. Én buta és naiv kislányként bedőltem meséjének, miszerint ételre és ruhára fogja költeni adományomat. Aznap este én is vásárolni indultam. És mit láttam? Hogy ül egymagában, lábainál két vagy három sörös és borosüveg hevert, cigarettacsikkek mindenütt. Jól felhúztam magam. Mégis mit képzel magáról? Én jószívűen adtam neki pénzt, egy lehetőséget, hogy egyen-igyon, akár még egy normális cipőt is vegyen magának, erre elissza a pénzem. Tudjátok, mikor adok neki, vagy akár bármelyik hozzá hasonlónak is többet!

Bumm - csapódott neki a vádlimnak valami. A nagy ábrándozásba és visszatekintésbe el is feledtkeztem arról, hol is vagyok igazából és hova is igyekszem. Mély lélegzetet vettem, és lepillantottam a lábam elé. 

A kisfiú egy piros, műanyagból készült motoron ült. Halványkék kabát volt rajta, és egy zöld sapka. Fekete talán bársonynadrágot viselt, meg egy aranyos, tépőzáras cipőt. Égszínkék szemei voltak, apró, pisze orra körül néhány szeplő is virított. Halvány bőre volt. Pontosan ugyanaz az árnyalat, mint az enyém.

Villámként csapott belém a felismerés. 

- Alexander, nézz a lábad elé - sietett utána egy kreolos bőrű anyuka. Szürke kabátot viselt, hullámos haja lágy loknikban hullott vállára. - Elnézést - hajolt le a fiúhoz - Mond szépen: elnézést! - dorgálta meg a kisfiút, akinek figyelmét száz százalékosan lekötötte az, hogy a galambok miként csipegetik fel a nemistudommit a földről. 

- Semmi baj - szólaltam meg lágy hangon. Úristen, mindjárt elbőgöm magam! Az igazság túlságosan fájt ahhoz, hogy beismerjem magamnak. Akit az előbb láttam nem egy hétköznapi kissrác volt, aki cseppet sem hasonlított az előbb látott nőre. Nem egy kölyök, akinek piros motorja van. Nem egy gyermek, akinek bőre ugyanolyan árnyalatban pompázott mint az enyém. Nem egy gyerek. Maximum "a" gyerek. A fiú, aki a fiam.

A tizenötödik szülinapomon volt. Pontosan. Innen fakad a szülinapom iránti "leszarom" és a "huh, de rühellem" stílusom, de ez most mellékes. Szerelmes voltam, és gyerek. Nem hittem, hogy megtörténhet. Eszembe se jutott. Mindent elvakítottak a rózsaszín felhők, miközben még meg sem értem a normális kapcsolatra. És tizenöt és fél évesen várandós voltam. A szüleim természetesen kiborultak, és azt akarták, hogy vetessem el a gyereket. De nem lehetett. Utána néztem az interneten, ahol azt írták, hogy a tizenkettedik hónapig lehet elvetetni a gyereket. És én a tizenharmadikban voltam. Különösebben semmi nem látszódott meg rajtam, alig híztam és bő ruháim amúgy is eltakarták dudorordó pocakomat.

Emlékszem arra az estére. Mintha csak tegnap történt volna. A tévé előtt ültem apámmal, én narancslevet ittam, ő pedig szotyolát majszolt. Egyszer csak hozzám fordult, és megkérdezi:

- Mare, mit kezdesz a gyerekkel? Felneveled? Alig vagy 15 éves, kisanyám. Szinte még gyerek vagy. Nekünk adod anyáddal, és úgy kezeled, mintha a testvéred lenne? Kit akarsz becsapni? Szegény gyerek. És mit gondolnának rólunk a szomszédok? A munkatársak? - apámat túlságosan is foglalkoztatta az, hogy mit gondolnak mások. Megrántottam a vállam, jelezve, hogy még nincsenek terveim a jövővel kapcsolatra, mire arcon ütött. Olyan közel hajolt hozzám, hogy nyála a képembe fröcsögött. Üvöltött, hogy nem így nevelt, hogy mit képzelek magamról, sosem hitt volna ilyennek. Olyan érzésem volt, mintha le akarna tagadni. Mintha legszívesebben visszacsinálná azt, amit megtett, mikor ágyba bújt édesanyámmal. De nem sírtam. Anya már rimánkodott apának, hogy fejezze be, mert felzaklat és a végén a babának baja lesz. Ő bezzeg nem haragudott rám. Csupán úgy gondolta, mielőtt cselekszem, gondolkodnom kéne, és persze a következő alkalomkor védekezni. 

Ja, csak kár, hogy nem volt következő alkalom. Miután nagy nehezen elmeséltem a srácnak, akivel megtörtént ez az egész eset, kiíratták a suliból és jó messze elköltöztek. A szülei gazdagok voltak, jó hírnevük volt, gondolom nem akarták besározni családjukat. Ha jól tudom, az apja most Németországban polizizál, a fiú meg hódolhat szenvedélyének - modellkedik és minden nap új lányokkal bújhat ágyba, akiknek cseppet sem esik rosszul, hogy reggel kidobják őket az ágyból, annyira bele vannak esve a srácba. Na, mindegy. A veszekedés után elszöktem otthonról. A mamáméknak volt egy háza ötutcányira az otthonunktól. Mióta meghaltak, üresen állt, arra várva, hogy eladják, vagy holmi csavargó kinevezze otthonának. Az a holmi csavargó én voltam. Összepakoltam a ruháimat, néhány egyéb szükséges holmit, összeszedtem a megtakarított pénzem, és odaköltöztem. Ott dekkoltam egy vagy két hétig, alig merészkedtem ki a házból. Az utcák tele voltak az általános iskolás képemmel, hogy eltűntem, és aki megtalált, látott illetve hasznos információkkal tud szolgálni hívja a blablabla.. és így tovább. Meg az is rajta szerepelt, hogy ha én, a drága szeretett lányuk olvasom ezt, akkor várnak haza, tárt karokkal természetesen. Csakhogy nekem semmi kedvem nem volt hazamenni. Imádtam a mamáék pici, de lakályos lakását, ugyanúgy, mint kiskoromba. Aztán csak egy újságot találtam a házunk előtti járdán. A család, aki elvesztette gyermekét, botrányos balesetet szenvedett - így szólt a főcím. Remegő kezekkel lapoztam bele az újságba és próbáltam állva elolvasni, sikertelenül, persze, annyira legyengültem terhességem és a kevés étel miatt. Átöltöztem és gyalog indultam el a kórházba, magam sem tudom miért. Szomorú voltam, összetört és kétségbeesett. Az autóban utaztak a szüleim, két kisöcsém. És mindnek vége. Nincsenek többé.

Agyam nem volt képes ilyen gyorsan felfogni az információkat. Olyan lehettem, mint egy élőhalott. Csak mentem, kezembe szorongattam az újságot, miközben minden erőmmel arra koncentráltam, hogy ne törjön ki belőlem a zokogás.

De mikor megláttam egy képet, amin az exem, pontosítva gyermekem apja kent magára valami elegáns, kék dobozban lévő tusfürdőt, talán, kész, vége volt. Összerogytam, magzatpózba gömbölyödtem és bőgtem. Arra nem emlékszem, hogyan kerültem kórházba, ki hívott mentőt, mikor már úgy hasogatott a fejem, hogy a szemem sem tudtam kinyitni, és arról sincs képem, hogy mikor metszik fel a hasam majd szedik ki belőlem az egészséges kisfiamat. A következő, amire emlékeztem az az volt, hogy ezer ember keresett fel a kórházba, mint iratokkal, örökséggel és egyebekkel zargatott. Mindent én örököltem. A házat, amit később igen jó áron eladtam egy újdonsült házaspárnak, a mamáék házát, amit a mai napig az otthonomnak hívok, a nyaralót, valahol Liverpool közelében, anya varrodájától kezdve az öcsém kisautójáig. Mindent. Habár, egyikre se tartottam igényt, egy halom felesleges holmit megtartottam. Például a mamáék díványát kicseréltem a mienkre. A tévét, ami előtt apa megpofozott. Az ősrégi vízforralót, amibe anya reggelente vizet forralt a kávéjához. A hintalovat, amire kiskoromba mind a hárman fel tudtunk ülni, apa borotváját (a franc tudja, miért), anya szoknyáit, apa öltönyeit. Az öcséim néhány hasznavehetetlenül szétrongálódott játékát.

Sok dologtól is meg kellett válnom. A játékokat, a bútorokat a házban, nagyjából mindet sikerült emberséges áron eladnom. Aztán jött a pokol. A bíróság árvaházba akart küldeni, de én foggal körömmel védekeztem ellene. 16 éves voltam, lázadtam és az akkor még ki nem mutatott depresszió nevű betegségben szenvedtem. Végülis, valahogy sikerült meggyőzni őket, hogy koromhoz képest érett vagyok, és készen állok ellátni magam körül a dolgokat. Úgy volt, hogy hetente jön egy szociális munkás, és megnézi, hogy rendben vagyok e.  Első hétig még teljesen átlagos tini lány életet éltem, de mikor ráébredtem, hogy senki nem fog eljönni, hogy megnézze, hogy élek még, teljesen kiborultam. Magam alatt voltam, amiért úgy éreztem, hogy senkinek sem kellek, amiért anyáék cserbenhagytak. Senki nem volt, akire számíthattam volna, senki, aki megállíthatott volna. 

Úgy kezdtem, egy üveg, egy vágás, egy szál. És lett belőle kétmillió. Literszámra nyakaltam a többnél több százalékos alkoholokat, miközben cigit szívtam és vagdostam magam. Undorodom magamtól, már az első alkalom után. És akkor döntöttem el, hogy árvaházba adom gyermekem. A következő nap, kissé kijózanodva vittem el a város legmesszibb pontjára, és adtam le. Se szó, se beszéd. Meg se pusziltam,  semmi. Nem akartam, hogy tudja, ki az anyja, és mit tett magával. Vagy éppen mit fog tenni.

Emlékezetembe beleégett az a kép, amint kilépek az ajtón, félig oldalra fordított fejjel, épp hogy a szemem sarkából láttam, amint kisfiam teljesen kétségbeesett fejjel bömböl utánam. És nem tudtam kiűzni. Ezután még inkább depressziós lettem. Egyre többet lógtam a suliból, egyre többet dohányoztam, ittam. És rengetek vért veszítettem. 

Nem emlékszem hogyan sikerült kiszabadulnom ebből a börtönből. Egy nap úgy ébredtem, hogy nem akarom ezt tovább csinálni, hogy megnyugszom a múlttal. Ami megtörtént, megtörtént. Nem lehet megváltoztatni; aki meghalt, halott marad, akármit is teszek. Majd talán a túlvilágon találkozunk, vagy egy következő életben. De ebben már biztosan nem. Attól a naptól kezdve mosolyogtam. Pozitív voltam, és  csak magamnak akartam bizonyítani. Felépítettem egy világot, amibe újra jól éreztem magam, és nem láttam túl rajta. És a szemem lassan hozzászokott ehhez. Nem akartam belerondítani az önmagam által alkotott világba azzal, hogy évet kell ismételnem, hogy egyetlen egy szociális gondozó nem keresett fel 8 hónapig, hogy 17 éves lettem, és hogy a fiam már 3 éves. De valahogy sikerült - öncsonkítás nélkül - megértenem és felfognom a tényeket, miszerint a tizedik osztályt járom, mert megbuktam, van egy három éves kisfiam, reményeim szerint egy boldog családban, a szüleim, a testvéreim halottak, és rokonokkal pedig nem tartom a kapcsolatot. 

Jobb ember akartam lenni. Olyan ember, akire felnéznek, aki tisztelettudó. És nem utolsó sorban erős. Elég lehetetlen álmok ezek azután, hogy a padlón voltam, hánytam, ittam, és halálosan szánalmas képet festettem, mi? De nem volt lehetetlen. Gyerekek. NINCS olyan, hogy lehetetlen. Ezt a szót csak az elkeseredett emberek kreálták, akik túlságosan is gyengék voltak ahhoz, hogy véghezvigyék azt, amit kigondoltak. Ha valamit akarsz, megteheted. Bármit. Nem létezik olyan dolog, amit nem tudsz megcsinálni. Erős akarattal bármit végig lehet vinni. Akármit. Csak bízz magadban, és sose add fel. Ha nevetnek rajtad, amiért mégkis próbálkozol, meg se halld! Ha nem próbálod meg, már vesztes is vagy. Ezt nekem elhihetitek...

Na szóval, most, hogy mindenki pozitívan látja a világot és hisz önmagában, folytatom is tovább a történetet. Tanulni kezdtem, átlagom az egyes-kettesről négyes-ötösre ugrott. Délelőttönként iskolában voltam, délutánonként dolgoztam, és elég sok pénzt nyertem abból a tárgyalásból, amibe bepereltem azt a céget, aminek szociális munkást kellett volna küldenie hozzám. Felújítottam a házat, vettem egy laptopot, könyveket, nyelveket tanultam. És végre olyan életet éltem - igaz, hogy kicsit magányosan - amilyet mindig is akartam. Gyenge egyéniségből hatalmas lett. Olyan akaraterőm volt, hogy néha még saját magamat is megleptem. Most nem dicsekedni szeretnék, vagy önmagamat fényezni, de na. Komolyan. Néhány vagány csaj elmondása szerint a suliból csak úgy tapadnak rám a pasik, de én semelyikkel nem álltam le komolyabb beszélgetésre. Éppen építgettem ledöntött falaim, és nem volt a tervben, hogy felszedek valakit, aki később tönkreteszi eddigi fáradozásom. 

Kérem vigyázzanak, az ajtók zárulnak -  azt hiszem, megint elábrándoztam - ráztam meg a fejemet, mintha nemet intenék egy láthatatlan embernek. Ezt lekéstem, na mindegy. Oldalra fordultam, és lecsekkoltam, hogy mennyi idő van a következő járat indulásáig. Az óra 5 perc 51-nél tartott. Megfordultam, hátha felfedezek egy ismerős arcot, de nem. Vagyis, de. A nőt, és a kisfiút, aki szívfacsaróan hasonlított az én fiamhoz. Csak egy kicsit nagyobb kiadásban. Belenéztem a gyermek szemébe, és megmozdult bennem valami. Két felé szakadtam. Az egyik felem biztatott, hogy ez az én gyermekem, kérdezzem meg az mellette ácsorgó nőtől, hogy honnan szedte, hisz semmi közös vonás sincs bennük, a másik felem pedig suttogta, hogy mindez csak tévedés, szó sincs ilyenről. 

Valami puha és meleg szántotta végig alkaromat. A francba, a vágások, de már késő volt. A kisfiú csendben idemotorozott a lábamhoz, és pici kezével végigsimította az ezüstös hegeket.

- Te egy angyal vagy? - ámuldozott. Kék szemeit tágra nyitotta. Felpillantottam a nőre, akivel jött. Csendben állt, és minket nézett. Azt hiszem, tudja, hogy én vagyok az anyja. Mikor a szemébe néztem, úgy tűnt, mintha mosolyogna. Bár, meglehet, hogy csupán én képzeltem el. Túl éles a fantáziám. Ehh.

- Nem. - feleltem - miért lennék?

- A pótmamám azt mondja, hogy akinek a kezén hegek vannak, azok angyalok - ez a kisfiú maga a megtestesült gyermeki őszinteség. Hogy tud ilyeneket mondani? Alig három vagy négy éves!

- Nem vagyok angyal - kezem picit meginogott. Nem akartam, hogy tovább nézze a sebeket. Üvöltött róluk, hogy elmeháborodottal van dolguk. Nem igazán szoktam mutogatni őket, de vannak, akik észreveszik. Mint például ő.

- De! Persze, hogy az vagy. Csak az angyalok bántják magukat. A földi élet tönkreteszi őket, nem szeretik. Ezért próbálnak hazajutni, a mennyországba. Túl érzékenyek ahhoz, hogy elviseljék saját fájdalmukat, és még másokét is. 

- Miért éppen a pótmamádtól hallottad? - intettem aprót a nő felé. - Mi van a te anyukáddal? 

Már előre féltem a választól. Nem tudom, tisztába van e azzal, hogy én vagyok az anyja. 

- Ő is egy angyal. - suttogta - csak ő már hazament. 

Basszus! Totál elszomorítottam. A fenébe, nem ez volt a szándékom.

Kék szemei elfátyolosodtak. Arcán egy könnycsepp gördült végig. Letérdeltem mellé. Nem számított, hogy lekéstem a következő járatot. Átöleltem. Visszaölelt. 

Éreztem, de nem értettem, miért adták be neki a mesét, hogy az anyja meghalt. Hiszen élek még, hahó! Az ölelésen keresztül felpillantottam az anyjára. Deja vu. Mintha már láttam volna, igen, határozottan igen. És tudom is hol. Ő lett volna az ember, aki eljött. És lehet, hogy eljött, de én éppen aludtam, vagy annyira be voltam rúgva, hogy mindent elfelejtettem. 

- Ó, istenem - hebegtem, és szorosabban húztam magamhoz a kisfiút.

Megvilágosodtam. Én vagyok az anyja, és vissza akarták hozni hozzám, de a szociális gondozó, aki eljött hozzám, látta, hogy milyen katasztrofális helyzetben vagyok, így magához vette a fiam. Tételezzük fel, hogy figyelt engem, és pozitív energiákkal segített a felfele haladó úton. És mikor úgy gondolta, hogy elég jól vagyok ahhoz, hogy visszahozza nekem a gyereket, visszahozta.

Köszönöm.