Boldogság felsőfokon

Sziasztok lányok, fiúk, kutyák macskák!

Eljött az idő, hogy újra jelentkezzek: hamarosan megújul  a blog, és végre valahára visszatérhetek hobbim 2.) mellé, ami az írást jelenti számomra. Hogy mi az első? Jelen pillanatban az olvasás meg a sorozatnézés, de amint végigszenvedem magam az American Horror Story második és harmadik évadján, letöltök egy rakat könyvet és remélem, addig megküldik a kifogástalanul működő ebook-ot. Nagyon régen jelentkeztem és néztem föl a blogra, úgy körülbelül március 13 fele, ami a szülinapom becses dátuma volt, akkor is csak elkezdtem írni, és valahogy.. sose fog befejeződni az. Gyatyába kell magam rázni, jól mondja Viola, hogy szét vagyok esve. A fonalamat megint elveszítettem, a szél lefújta egy jó nagy gödörbe én meg vakon utána ugrottam, így tök jól össze vissza zúztam magam. Habár sebeim már gyógyulgatnak, még mindig nem érzem azt az eltökélt és random boldogságos időt, mikor zenehallgatás közben, vagy egy átlagos tanórán röhöghetnékem támadt - min is nevetnék? A szánalmas dolgaimon? Meglehet. De azon nem, amiket a barátaimmal csináltam. Ugyanis hála morgós és visszahúzódó énemnek mindet elveszítettem. Segíteni próbáltak, én meg nem akartam, hogy bárki is segítsen kimászni a dologból. Mert valahogy ez a kép borzalmasan megfogott.

Senkinek nem hittem. Senkiben nem bíztam. Negatív vagyok, és magamnak kreálom a baromságokat. Néha eltöprengek azokon, hogy mindenki így látja-e ezeket a dolgokat. 

Tüptürűptű, bejegyzés folytatása, nagyjából 2 óra múlva. Elmentem sétálni azzal az elhatározással, hogy meglátogatom Viola és Karina duóját a Malom utcában. Oké, oké, elindultam. Már a sarkon rettenetesen paráztam, hogy meg se fogok tudni szólalni meg mi egyéb. Megérkezésem utáni 20 percben a játszótér korlátján mulasztottam az időt, aztán minden bátorságomat összeszedve odamentem az ajtóhoz és.. nem, nem csöngettem be. Elindultam hazafelé, magamat átkozva, hogy most ezt hogy fogom bánni a későbbiekben, stb, stb, majd az Ady utcán visszafordultam, és azzal a lendülettel mentem is a házhoz becsöngetni. Karina apuja nyitott ajtót, majd szólt Karinának, hogy menjen le, természetesen azután, hogy megkérdeztem, hogy jelenleg otthon tartózkodnak-e. Kb 5 perc múlva be is futott a Viola-Karina páros, felöltözve, teljes életnagyságban. Akkor innentől így meg se mukkantam kb, csak mikor alaposan végiggondoltam a szavaimat meg minden, nehogy valami még nagyobb marhaságot mondjak, mint amiket eddig ( a mai nap folyamán) kinyögtem.  Na, mindegy, a végén elmúlt az a félelem, vagy micsoda és képes voltam már a haza fele való úton egy icipicit kommunikálni velük. Szép volt, jó volt, vége lett. 

Mint mindennek, mondjuk. Na sebaj. Legalább valamit megtettem az érdekében, hogy teljesítsem álmaim végreláthatatlanul hosszú listáját. Ez most egy ekkora bejegyzés volt, és ha jól meggondolom, ilyeneket heti 3-4 alkalomkor össze tudok dobni, szóval létező illetve nemlétező olvasóim, hamarosan robbanok :)