Amikor úgy érzed, hogy kicsúszik a lábad alól a talaj, csak gondolj arra, hogy ez még nem a vége. Nem vagy ott, hogy széteshess.. Tovább, semmi se lesz. Túléled. Nem baj. Semmi. Majd vége lesz. Vége kell hogy legyen.
15 vagy hány kibebaszott nap a tanításból, és jön a jól megérdemelt nyári szünet, amiért odáig vagyok, és már a gondolattól is beleremegek. Nem fogom bírni. Ez nekem túl sok. Kétlem, hogy önsajnáltatásból mondanám, de kicsit túl sok a hazugság. Ki barátnője kinek? Aztán egy másik másodpercben pedig keverik a szart egymásról, de bízzak bennük és érezzem jól magam? Aztán befut a depressziós a világ legtarkább ruháiban, vigyorral az arcán és hegekkel a karján? Akkor melyik az igaz? Jön a másik, aki egyszer öntelt a másik pillanatban elbőgné magát? Aztán az, aki nem mutatja mit érez? Akinek folyton kész a házija, és mindenki róla másol? Aki folyton visszafogná magát, pedig üvöltene? A lehetetlen szerelmesek? A kurva akinek mindenki nyal?
És ne essenek rosszul a balul sült poénjai, és ne fakadjak sírva, mikor beszól? Vagy talán mosolyogjak, mikor a pofámba mondja, hogy soha semmire nem leszek jó? Köszönöm. Csak kár, hogy nem fogod látni, hogy mit érzek. Megtanított. Megtanítottál. Hálás vagyok érte, komolyan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése