Nem is tudom hol kezdjem. Először ott szeretném, hogy baromira kívancsi lennék, hogy egy olyan ember, aki kitalálja az oktatási rendszert, megszabja a biológia tananyagot, vagy akár a töritanárom mit tenne a helyemben. Mert rohadtul elegem van. Magamból, az elvárásokból, mindenből. Az iskolától kezdve a saját kutyámhoz sincs már kedvem. Kösz, oktatási rendszer. Kösz, iskola.
Szóval, akkor mondjuk induljunk ki onnan, hogy borzalmasan írok. Régebben, abban a korszakomban, mikor nem vettem még ennyire komolyan a sulit, teljes odaadással írtam, verseket, novellákat, még egy regény képe is összeállt a fejemben - de hiába. Az időm valószínűleg sose fogja megengedni, hogy befejezzem. Legalábbis nem az elkövetkező..mondjuk 10 évben..Jó, nem vagyok negatív. Pedig joggal lehetnék.
Hétfő reggel általában 5:40- kor megszólal az ébresztőm, reggelizek, ha olyan hét van, reggeli közben törit tanulok, felöltözök és elindulok - gyalog vagy biciklivel- iskolába. Nulladiktól hatodikig folyamatosan vannak óráim. A felére nem tudok koncentrálni. Még akkor se tudnék, ha érdekelne. Egyszerűen kínzás egész nap a diákokat a seggükön ültetni, és tíz, maximum negyed órás percekre pihentetni. Semmit sem ér az egész. Az egész oktatási rendszerünk csődben van. Vegyük példának akkor mondjuk ezt a minden napos testnevelést. Szerintem ezzel semmi baj nem lenne, jó ötlet, hogy le kell vezetni a feszültséget, a mozgástól jobban fogjuk magunkat érezni, ez mind igaz. Jó lenne, ha mondjuk nem péntek nulladik-elsőben lenne, és egy kedden haramdik órában. Aztán a maradék két órát meg a szabadidőmből töltsem el valami egyesületben, ahol adnak igazolást. Az se érdekes, hogy élvezem e azt a sportágat amit csinálok. A lényeg az a havi négy aláírás, amit bemutatok a testnevelő tanárnak. Meg kell szerettetni a mozgást. Ezt nem középiskolában kéne mondjuk, hanem kiskorban, de oda sajnos nincs olyan mély belátásom, mint a saját korosztályomba.
Heti nem is tudom hány órám van. Mindenesetre elegendő. Bőven, még sok is. A kapacitásomba nem fér bele ennyi, vagyis, hupsz, belefér. Hiszen muszáj. Muszáj ötösnek lennem a felvételi tárgyakból, plusz egy TTK-s tantárgyból, hiszen azt viszem egyetemre, és az mindennek a kulcsa.
Azt hittem még kiskoromban, hogy gimnazistának lenni fasza dolog, és hogy ez lesz az a nagy mérföldkő az élebemben, amit örökké emlegetni fogok. Hát ja, elhittem. A középiskola mindenre megtanít az oxidációs képlettől kezdve a szinusz, koszinusz és addíciós tételig, de arra nem, hogy HOGYAN IS KELL ÉLNI.
Őszintén. Fingom sincs. Azt se tudom mit csinálok, sodródok az árral, nem figyelek, de jelen vagyok mindenhol, belekezdek valamibe, aztán motiváció hiányában abbahagyom. Némán szenvedek, rengeteg feszültséggel a mellkhasomban. Szétrepeszt a düh. Mérges vagyok mindenre. Fel akarok állni, felborítani a padot, összetépni a kémia füzetem, üvölteni, és kiugrani az ablakon. Szenvedek. Titokban percenként nézem a telefonom képernyőjét, hogy mikor csöngetnek ki. Annyi más dolgom lenne, de nekem itt kell ülnöm, hallgatni ahogy a tanár beszél, összefolynak a szavak és képtelen vagyok rávenni magam arra, hogy figyeljek a táblára felírt félkonstitúciós képletekre és az égési egyenletekre. Ja nem, az épp az ezüsttükör reakció (?).
Nem tudom. De úgy teljesen, tanácstalan vagyok. Nem érdekel igazából semmi, érdektelenül állok hozzá mindenhez. Aztán a következő pillanatban magával ragad a szomorúság áradata, és körülnézek. Mindent látok, de úgy valójában mégse.
Egy kirakat világban élünk, mindenhol a külső a fontos, hogy mennyi pénzed van. De ha hazamegyek egy diplomával, a legjújabb apple telefonnal a zsebembe a gazdag negyedben lévő házamba, és a falak üresek lesznek..se család, se gyerekek, se barátok - rájönnék, hogy nem. A pénz nem boldogít. Nem, nem nem és nem. De olyan világban élünk, ahol minden a jó munkáról és a vele járó pénzről szól. Nem. Én nem megélni akarok, hanem élni (ezt twitterre írta ki valaki. és baszottul igaza van). Csodálkoznak, hogy miért isznak és cigiznek ennyit a tinédzserek. Mert edzésen kívül én se tudok mással kikapcsolni. Oké, sorinézéssel és zenehallgatáson kívül. Szinte lehetetlen. Azért jó péntek este, vagy szombat este kijárni városba, mert akkor kikapcsolsz, és nem azon agyalsz, hogy úristen, még van három oldal matekházim, tizenkettő töri, és jó öreg barátunk, még a fizikát is meg kéne tanulni.
Szóval fasztudja mi volt az értelme ennek az egésznek de baromira változnia kéne valaminek, mert ha így folytatom egy igazán mély pillanatban belefejelek a falamba, és aztán viszlát élet.. bár nem sínék, ígyis nulla huszonnégyben halálvágyam van az iskola miatt. Akkora stressz van a hátamon, olyan magasan vannak az elvárások, annyira maximálisra kéne teljesíteni mindent, hogy néha tényleg úgy érzem, hogy ha meghalnék megkönnyítenkék mindent..
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése