Ősz, hűvös szél. Még van fél órám. Körülnézek, majd végül jobbra megyek. Gondolom, sétálok egyet. Hajamba belekap a szél, feldobja a levegőbe majd leengedi. Megállok egy pillanatra. Felnézek, felettem egy hatalmas fa, sárga és rozsdabarna leveleit veti le.
Csönd van, csak két utcával arrébb bőgnek a német autók motorjai.
Szembe velem egy parkolóház. Három emeletes. Három . Pont annyi hónapja hallottam utoljára, ahogy kimondod a nevemet. Másik város, másik ország. Messzebb menekültem, mint valaha gondoltam volna. A kis, fiatal naiv én mindig melletted képzelte el az életét, aztán tessék, eljöttem egy olyan városba, ahol még azt se tudják, hogy mi az a gulyásleves. Hülye németek.
Sose gondoltam, hogy vége lesz. Hat év hosszú idő, de olyan gyorsan tellt el, mint a kedvenc sorozatoból egy rész. Semmi volt, szinte észrevehetetlen.
Irodalom órán tanultuk, különböző csoportokban - szubjetktív és objektív idő, nos, az én szubjektív időm szerint ez két perc volt. Legyen három. És akkor még sokat mondtam.
A búcsú a legnehezebb dolog, hibába mondja mindenki, hogy sosem örökre szól.
Megborzongok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése