Fáj, ahogy elmentél,
Itthagytál, és mit vesztettél
Csupán egy barátot
Ki olykor-olykor jó volt, vagy átok
De mit sem érek már!
Hol a szeretet, hol a hiány!
Itthagytál, és elmentél,
nem kellek, már soha többé...A könny, mi lehull, hempereg,
Egy tócsát gyűjt, mi rengeteg,
Könnyeimet fakasztja a bánat és a hiány,
Utánad nézek, de minek, tán
Elhagytál engem örökre, barátságunk
Eltűnt a messzibe...
Sajnálom, ha úgy érzed,
Miattam volt, nem vétek
Én is magam iránt érzek dühöt,
Hagytalak futni, ó kölyök!
Hogy lehettél ilyen buta? Magadra nem számíthatsz, SOHA!
És a hang, mi legbelül szól... elhallgat, helyébe bánat költözik
És szép csendben leüllepszik, eltemetkezik,
Nem marad helyében semmi más, csupán fájdalom,
Mi kívnkeserves - de vállalom, és kezem
Kés után kutat, mely megmutatja a helyes utat,
És vérem a padlót nyalja,
Földön szalad, míg el nem fogy, és érzem
Nincs többé baj, érzem,
Hogy a fájdalom megszűnik, nincs már se kép, se tér
És érzem, ahogy szívem megszűnik dobogni,
Kihűlök, és nem marad semmi,
Porrá lettem, nem kárhozott,
Vérem tiszta, s megmarad
Eloszlik s emlékeim,
Eme papíron, a tinta elfolyik a papír vértől ázik,
Nyomot sem hagyva, eltűnök a nagy forgatagba'.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése