?

Mikor már sírni sem tudsz, annyira leteper a fájdalom. Csak ülsz, és bambulsz ki a fejedből. A szürke, unalmas hétköznapok felemésztenek. Minden nap ugyanazt csinálod. Felkelsz, reggelizel. Felöltözöl, de nem különösebben érdekel, hogy nézel ki, mert a fejeden is táncolhatsz se fog észrevenni. Monotonan elmész iskolába. Örülsz embereknek, vagy utálod őket. Változó. Mosolyogva beszélgetsz, de legbelül sírni lenne kedved. Nincs életcélod, elvesztél. Csak bolyongsz az úton, ami sehova nem vezet, az alagút végén se sötétség, es világosság nem vár. Csak újabb két útirány, ami közül választani kell. Rálépsz a balra, elindulsz. Majd azon gyötrődsz, mi lett volna, ha..

Akármit csinálsz, az élet halad tovább. Nem áll meg, hogy megkérdezze, tetszik-e a gyorsaság. Ő megy. Neked kell követned, különben lemaradsz. Kiáltozhatsz, vergődhetsz, eret vághatsz - soha, semmi nem lesz ugyanaz. Ezt jegyezd meg. Kár olyan vonatért sírni, ami már egy hete elment, de te még mindig ott ülsz az állomáson és várod, hátha a recsegő hangosbemondóban mondják, hogy érkezik. Ez elment, lekésted. Két lehetőséged van, felkelsz,  elmész az állomásról, és éled tovább az életed ott ahol vagy - bár ez nem javasolt - vagy fogod magad és gondolkodás nélkül felpattansz a következő járgányra, anélkül, hogy tudnád, hova is indulsz.