#0607

Néma csendben fellépek az emelvényre.

A mikrofont a szám elé helyezik. 

Ahogy felemelem a fejem könnyes szemek ezreivel találkozok. 

Van, aki nem titkolja a zokogását, zsebkendőt szorongat szája elé - édesanyád. 

A hátsó sorban pár türelmetlen szempár - mit mondjak?
Szavakba kéne öntenem a fájdalmat és a kétségbeesést, amikor meghallottam a hírt? 

Torkomban gombóc képződik.érzem, hogy szemembe könnyek gyűlnek.

 A teremben a sarkoban szövő pók neszeit is hallani lehet. A feszült csendben ülők mind rád gondolnak. Mindenkiben ugyanaz a kérdés visszhangzik.

És itt állok, a mikrofon a szám előtt, amibe 24 órával ezelőtt még te mondtál beszédet, 36 óra keserves ébrenlét, folyót árasztó könnyek, összetört cserepek szerteszét a lakásunkban. 

Képtelenség szavakba önteni, mit tesz velem a hiányod. Mintha kitépték volna a szívem, a lelkem, 

Az utcán indokolatlan emberekbe látlak bele és megyek utánuk, aztán fakadok sírva amint értetlen tekintettel megfordulnak. 

Arcom elfacsarodik. Édesanyád hangosabban felzokog, nevelőapád halk sóhallyal átkarolja. A harmadik sorban egy fiatal lánynak elered a könnye. Olyan tízéves forma, ugyanazzal a szemszín árnyalattal, mint ami neked van. Szomorú arcán hatalmas könycsepp gördül le. 

Ilyen lett volna a mi gyerekünk is. 

Oldalra fordulok, ahol ott fekszel békés arckifejezésben; mostmár semmi se fáj. Megkönnyebbülés mosolya, az esküvőnkre varratott öltönyödben. 

Nagyot nyelek. Nem akarom a  kliés szöveggel kezdeni, hisz minden egyes jelenlévő tudja, miért gyűltünk ma össze és kinek az emlékére. Megigazítom a hajam, megvakarom a könyököm. Húzom az időt, mintha lenne visszaút, mintha még várnánk valakire, mintha még becsusszanhatnál az utolsó sor egyik üresen hagyott székére. De nem nyílik az ajtó, nem mosolyogsz rám már roha többet. 

Mit mondjak el? Hogy mennyire igazi volt a szeretetünk ? Hogy te voltál a legjobb ember, akivel valaha találkoztam? 

Elkezdek szédülni. Ökölbe szorítom a kezem. Szám kinyílik és áradni kezdenek belőlem a mondatok. 

Nem gondolkodtam, az emlékeket meséltem. Ahogy megementettél egy embert az uszodában, a közös nyaralások. Az együtt főzött péntek esti vacsorák. A lakáshoz vásárolt bútorok színén való veszekedés, én fehéret akartam, te feketét.  Hogy mi mozdult meg a lelkemben, mikor először fogtad meg a kezem. És ez a dolog egyre növekedett az első csókunktól kezdve amíg a tengerparton le nem térdeltél és meg nem kérted a kezem. Az esküvő. A félálomban adott csókok, hogy milyen mérges voltam, amikor kitúrtál a kétszemélyes ágyunkról. Sose végeznék, ha el akarnám mondani, hogy mi mindenben voltál a társam.

És most, hogy december huszonkettedikén itt állok abban a ruhában, amit a három hónapos házassági évfordulóra kaptam tőled, úgy érzem, hogy nem fogom túlélni nélküled.  

Borzasztóan hiányzol, hiányzik, hogy megnyugtass, hogy hozzád bújhassak, ha bármi baj van. A távolban a nevetésed hallom. A nevemet mondod, aztán felhőtlenül kacagni kezdesz. 

Megtorpanok a beszédben, és értetlenkedve az ajtóra nézek. Csendem kihasználva a padokon ülő fekete asszonyok trombitálás közben kifújják az orrukat. 

Szem nem maradt szárazon.

Szeretlek.