engel

Átvágták. Csalódott. Széttörték. Rátapostak. Megrugdosták. Sírt, mikor senki nem hallotta. Mosolygott, mikor mindenki látta. Szenvedett. Keservesen. Érezte a vér ízét, látta a kezén lecsurogni, ömlött a vér.

De nem ő választotta. Így született.  A sors rányomta pecsétjét, megkövezte. Isten útjai kifürkészhetetlenek - de az ő sorsa még inkább. Csapong. Jajgat. Keresi a helyét, de nem találja.

Ő látta. Hallotta. A szenvedést, a sikolyt, a tüzet. Látta a szépet, a boldogságot. A feltétel nélküli szeretetet.

Új angyal volt még, egy véletlen, rengeteg mindent nem értett.

Miért taszítják el maguktól azt, akit szeretnek? Miért képtelenek ősztinén beszélni az érzéseikről? Miért sírnak, ha boldogok? Miért, miért miért? 

Az emberek. Különös, megmagyarázhatatlan faj. Isten szeme fénye. Csapkodnak, a dühösek. Képtelenek fékezni az indulataikat. Vannak, akik éhezve, nyomorogva, a szeméttelepen töltik azt a pár évet, amíg nem viszi el őket a láz, és vannak, akik kidobják az ételt, mert nem ízlik. Finnyásak. Mocskosak. Gyűlölnek. Mosolyognak, ha viccet mondasz. De őszintén, szívből kacagni nem hallod őket. Maszkok mögé rejtik valódi énüket, félnek az elitéléstől. Attól, hogy ha megmutatják, kik is ők, nem fogják szeretni őket. Hogy kinevetik. Nem vállalják fel a stílusukat, inkább beállnak a kígyózó sorba és felveszik azt, amit a többiek hordanak. Sikítanak,ha pókot látnak. A lányok. A legtöbb. Visszanyelik könnyeiket, mikor szomorú videókat néznek.

Az emberek. Szeretnek, de ellöknek maguktól. Hazudnak, hogy ne kelljen elmondani az igazságot, mert az fáj. És ha fáj valami, ha gyötrődnek sírnak. Sírnak, de olyan igazian, szívettépően. Hogy legszívesebben odamennél hozzá, és átvennéd a fájdalmát, mert annyira borzalmas nézni.

Ezért lett ő ide küldve. Egy titkos terv, hogy megtapasztaljuk, milyen az emberi élet, és utána segítsünk nekik. Isten játékszerein. Csak a terv meghibásodott, és megtudta, mikor betöltötte a tizennyolvcat, hogy kicsoda is ő. Vagyis inkább, micsoda.

Angyal. Tiszta, fehér. Jószívű. Barátságos, szeretetteljes - ezt gondolják az emberek, pedig nem így van.

Hatalmas. Természetfeletti. Méltóságteljes. Fegyelmezett. Szigorú. Kegyetlen. Szemfényvesztő.

 És ő. A tökéletes fogsorával, melegbarna szemeivel. Izmos, szinte tökéletes. Az egyetelen egy hibája, feltéve, ha ezt hibának lehet nevezni, hogy vérzik. Minden reggel késsel vájja ki szárnyát. Görcsösen kapaszkodik a fürdőszobatükör előtt lévő szekrénybe, izmai összefeszülnek, görcsben áll a lába. De megcsinálja. Erre hivatott, hiszen muszáj. Üvölt, mikor hátán patakokban folyik a piros vér, üvölt, mikor kötést rak föl, hogy elálljon. Fáj.  Elkeserítő, undorító, de egyben csodálatra méltó.

Szeretett. Egyszer, képes volt megtapasztalni, milyenek az érzések. Fentről gyűlölték, el akarták pusztítani, mikor rájöttek, hogy a terv meghibásodott. Az volt az első hiba, amit észrevettek, nem sikerült érzelmek nélküli lényt teremteni.

Szeretett. Tiszta szívből. Gyilkolni tudott volna érte. Tudta a kedvenc színét, hogy melyik filmen fakad sírva, a kedvenc helyét a buszokon, a cipőméretét.

Szerelem- a szó, amit az angyalok nem tudnak megérteni. Képtelenek megérteni, mi jó abban, hogyha valakit szeretünk. Gyengévé tesz, felhasználható ellenünk. Célpontok leszünk, amint valaki közel kerül a szívünkhöz. Zsarolhatnak, elvehetik tőlünk. Felgyújthatják, megbéníthatják. Megkínozhatják.

A fiú mikor betöltötte a tizennyolcat, abban a másodpercben értette meg. Hogy miért kellett egész életében kívülállónak éreznie magát, miért kellett menekülnie. Miért féltek a szülei tőle. Ők nem tudtak róla, hogy fiuk nem egy emberi lény, ők csak a furcsa viselkedését ismerték. Hogy néha heteket ébren tölött, mikor a mennyben zavar volt. Hogy állandóan másnak érezte magát, hogy a vérében volt, hogy meneküljön.

Tizenhat és fél éves korában ismerte meg. A lány. A tökéletes. Világosbarna haj, átható zöld szemek, szeplők. Hangos nevetés, barátságos mosoly. Szerelem volt első látásra, mindkét fél számára, Isten egymásnak teremtette őket. Az érme két oldala, ellentétek, mégis ugyanazok. Voltak viták, utak, amiken külön indultak el, de ugyanott kötöttek ki. Megtanultak megbocsájtani és feltétel nélkül szeretni. Hibák ellenére, rossz tulajdonságok, más szokások, más vallás ellenére.

A lány ajándéka a fiú születésnapjára mindenféle szempontból hatalmas volt. Nagy mérföldkő a kapcsolatukban, a lány életében. Egyszeri visszafordíthatatlan alkalom.

Csakhogy az alkalom nem következett be. Egy héttel a nagy esemény előtt zavar támadt, és mint majdnem angyal-korú fiú nem tudott aludni. Éjjeleket töltött reszketve a nyitott ablaknál, sírt, de könnyei egybekeveredtek a hópelyhekkel, amik beestek az ablakon.

Üvöltött volna, úgy fájt. Megmagyarázhatatlan fájdalom, összepréselte a száját és csak némán folytak szeméből a könnyek. Végreláthatatlan, soha be nem fejeződő. Fájt a lelke. Keserűen, mintha mázsákat kellett volna a hátán tartani. Fájt, ki akart szakadni. A szárnyak okoztak neki a legnagyobb fájdalmat - tudta, mint tisztes hittanra járó diák, kiknek vannak szárnyai, de nem értette. Nem akarta ezt, minden reggel megsemmisítette a bizonyítékot. Senki nem tudott róla. De szenvedett.

Aztán eldöntötte. Megszerezte a fegyvert, és tudta, mit kell tenni. Az élete. Nem érdekelte semmi, tudta, hogy a lány meg fogja érteni. Minden fájt. A lélegzés, a pislogás. A fekvés. Méregszerűen hatott a fájdalom, csontjai égtek belülről. Pusztító tűz volt, az öngyilkosságon és a szerelmen kívül mindent kiégetett belőle.

Elment a lányhoz. Vánszorgott, őrültnek nézett ki karikás szemei miatt. Felment a lány szobájába.

Először nem értette, kik az emberek, és miért kapják ki a zsebéből a pisztolyt. Hogy miért rángatják a lányt, aki sír, és könyörög, hogy engedjék el.

Nem tudok semmit - a fiú nem fogja fel a dolgokat. A lány rimánkodik, reszket. Fél. 

Üvöltöznek. A fiút pofon vágják, egyre erősebben. Tompa, könnyed érzés a lelke megszűnéséhez képest. A földön fekszik, orrából ömlik a vér. Izmai, csontjai égnek. De ösztönösen cselekszik, felkel a földről.

A másodperc, amikor pontosan 18 éve volt kész a terv, másodpercre pontosan odatartják a lány fejéhez a pisztolyt. A kövér, fekete hajú öltönyös férfi utoljára a fiú barna szemeibe néz, és meghúzza  a ravaszt. Amint a szerkezet működésbe lép, és az idő alatt, amíg a lány fejébe érkezik a golyó, a fiú látja.

Az angyalokat. A tervet. A mennyben jár. Megért mindent. Egyetlen egy másodperc.

A lány a földre bukik.

A fiú hatalmasat üvölt. Nemcsak a lelke szűnt meg létezni, a szívét is ketté tépték. Bőre alól kiszakad a tűz, ami csontjait égette. Halál. Fájdalom. Sikolyok. Kétségbeesett rimánkodások.

És vége.