fekete tenger

Üresség.
A semmi közepén,
A végtelen, fekte tenger
Hatalmas hullámai
Alatt fuldoklom.
Egyedül,
A magány kínoz,
Jéghideg, minden csendes.
Tompa zúgás, áthatolhatatlan sötétség.
Aztán egy hullám -
Hangok, képek, színek
Érzések,
Mind egy pillanat,
Az öröm gyorsan elfut,
Elsuhan, mint a februári
Tavaszi szellő,
És a fagy megint beáll.
Széttépném, üvöltenék,
Minden bánatom világgá engedném,
Hadd színezzék a világot a bennem rejlő érzelmek,
Helyette a fölöttem lévő
Nyomás még nagyobb fokra lép.
Alakok suhannak el,
Mintha mondanának valamit,
Csendesen, lágyan,
De mire kinyitnám a szám,
A meghallgatás ideje lejár,
Szavam újra süket fülekre talál,
Ki akarok törni.
Menekülni, a sötét,
Kegyetlen világból,
Messzire, csak futnék,
Amíg lábam bírja, amíg
A fáradságtól össze nem esnék.
Mennék, szaladnék, rohannék
A fájdalmaim elől,
De nem tudok megmozdulni,
Lábaim leláncolva, mozdulatlanul
A talajhoz vannak csatolva.
Örökké.
Átok vagy áldás,
A magány a társam,
A tengerfenéken, a sötétben,
Kínok közt és hasítható csendben,
Soha se adom fel,
Álmodok a megszűnő
Tompa, üres érzéstől,
A tiszta, boldog
tükörképről,
Amit nem kennek el a hazug szavak,
Nem borítja el torz kép,
Bízom, hogy egyszer a magány mellé
Is szegődik valaki,
Letépi rólam a láncokat,
És vehetek egyszer,
Utoljára, emlékezetes
Levegőt
A csillagos ég alatt.