#7

Csend, mélabú, magány
Csak a hold világít be,
A fülledt, nyári szellő
Meglengeti a fehér függyönyöd.
Rád nézek.
Nyitott szemmel bámulsz ki az ablakon,
Hajnali fél három,
Képtelen vagyok aludni.
Megfogom a kezed, te gyengéden megszorítod,
Összeszorul a szád.
Arcod vonásai mélyebbek lesznek,
Szemedből mintha folyékony ezüst folyna,
Úgy fordulsz hozzám és fúrod arcod a nyakamba.
Érzem, hogy rázkódsz. Próbálsz némán,
Könnyeidet visszatartva továbblépni.
Fél óra múlva csörög az óra,
Egy óra múlva úton leszünk a reptérre,
Három óra lehet örökké elválaszt minket
Egy óceán.
Valahogy nem fogom fel.
Olyan mint egy rossz álom, fel akarok ébredni
és azt látni, minden rendben, semmi sem változott.
Az óra megcsörrent, hangosan felsóhajtok.
Zakatolnak a gondolataim, ahogy gépiesen felöltözök
És segítek összecsomagolni,
Mintha az idő felgyorsult volna,
Már indulunk is,
Nem fullad le az autó, ahogy elindulok,
Nem jön belém egy kamion, ahogy felhajtok az autópályára,
Semmi. Minden nyugodt, mintha semmi sem történne.
Lassan felkel a nap, az első sugarak bevilágítnak a kocsiülésre,
Látom, ahogy karikás szemmel meredsz ki a szélvédőn,
maradnál, de ez az élet rendje.
Az idő pörög,
Próbálok csak a boldog dolgokra koncentrálni.
Látom rajtad, hogy sírnál, de miattam, tartod magad.
Ahogy kipakolunk a csomagtartóból, besétálunk a bejáraton,
A nap már ezer ágra süt,
Azt kívánom, bárcsak ugyanakkor lennének a naplementéink.
Eljött a búcsú pillanata,
Egész reggel egymáshoz sem szóltunk.
Mit mondjon az ember olyankor, ha a szíve kiszakad?
Felszállsz a gépre.
Az üveghez tapasztom a fejem, és nézem, ahogy a járatod lassan,
A levegőbe emelkedik.
Egy, kettő,
Száz, ezer,
Patakzanak a könnyeim.
Ha itt lennél, azt mondanád, maradjak erős.
Megfordulok.
Monoton, tompa, elindul vissza  a kocsihoz.
Sápadt az arcom, pirosak a szemeim,
Mellkasomban tátongó űr,
Letörtél egy darabot, ott van,
A táskád első zsebében,
Már most hiányzol,
Fojtogat a keserű magány.