#0507

Mindent áthatoló néma csend,
Csak ülök az ágyon, a lepedők
Mintha még a te illatod hurcolnák,
A párnán az arcod lenyomata,
Még mindig képtelen vagyok felfogni, hogy
Elmentél.
Az űr, amit magad után hagytál
Mint az univerzum,
Képtelenség betölteni,
Kitépted a szívem egy darabkáját,
Magaddal vitted, mikor felszálltál a vonatra,
És most, évekkel később,
Kezeim közt gyűrött papír,
Olyasmit ír, hogy holnapután
Temetésed lesz
Egy idegen város idegen temetőjében,
Az aláírás: örökké szerető felesége,
Semmit nem mondó név.
Megszűnik az idő,
Mintha a hangodat hallanám,
A vállamon a kezedet,
Pedig csak a képzeletem játszik velem,
Arcomon patakokban
Folynak a könnyek,
Mámoros, felhőtlen emlékekkel keveredve,
Mintha szétszakadnék,
Izmaim rángatóznak,
Fejem egy párnába szorítom,
Abba üvöltöm bánatom,
Hangosan sikítok,
Szabaduljon minden,
Inkább haljak meg én is,
Miért mindig azt büntetni az élet, akit nem kéne?
Nyomás, tompa, üres,
Két utcával az a vonat zakatol,
Ami előtt két és fél évvel
Egy búcsúcsókot ejtettünk.
Azt a fekete ruhát veszem fel,
Amit még a szülinapomra vettél,
Kár, hogy az élet úgy hozta,
Azóta se láttad rajtam,
És többé már nem fogod,
Könnyeimmel küszködve dobok egy szál
Fehér rózsát a gödörbe, mielőtt véglegesen
Eggyé válsz a Földdel,
Szótlanul nézem ahogy
Megszűntél létezni az emberiség számára,
Mint egy rossz álom,
Arra várok, hogy karjaid közt felébredek,
De amint megölelem a feleséged,
-aki ismer engem -
Ráébredek, hogy ez a szomorú,
Magányos valóság,
Amit a te kacajod többé nem ragyog be.
Mostmár az a gondolat sem boldogít,
Hogy ugyanazokat a csillagokat nézzük.