Ha lenne arra hivatalos

Tankönyvi definíció, hogy mi az az otthon,

Nekem biztosan te lennél az.

A szóra a google csupán 

közel másfélmillió találatot ad,

de az egyetlen egy, amibe biztos vagyok,

az te vagy.

Tegnap beszélgettem egy menekülttel. Igen, jól olvastad. Igen, szíriából jött. Igen, ott háború van. Igen, más a vallásunk és igen, különböző szokásaink vannak.  És tudod mi történt?
Nem robbantott fel. Nem akarta, hogy csuhát vegyek  a fejemre, nem akarta, hogy Allahhoz imádkozzak.
Nem történt semmi. Meghívott egy akkora dönerre, mint a fejem kétszer, és megnyomta a a villamos ajtónyitó gombját, mert emlékezett, hogy utálok random dolgokhoz hozzáérni.
Annyira elgem van a tájékozatlan emberekből. A tájékozatlan, buta, tudatlan emberekből. Azokból, akik bedőlnek a social média és alapvetően csak a média szarságainak. Nem állítom, hogy minden ember jó, biztos vannak olyanok is, akik erőszakkal jönnek, és ránk akarják erőltetni a szokásainkat,
de kérlek ne mondd nekem, hogy a mi vallásunknak nincsenek fanatikus követői.
Az egész történelem sorána legtöbb háborút a vallás és a pénz miatt vívták.
Emberek milllióit gyilkoltak meg. Miért? Mert más volt a vallásuk, mert más családból származtak.
És most, a 21. században, amikor mehetsz a Holdra nyaralni, még mindig ott tartunk, hogy utálunk valakit, csak mert a bőrében több a pigment? Miért nem tanulunk, emberiség?

Azt a zenét hallgatom,
Amiről egyből te jutsz az eszembe,
Könnyeket visszatartva meredek a facebookon betöltő
Vadiúj profilképedre.
Egy hónapja még együtt ettünk
A kedvenc helyünkön,
Most, sír magányában a fél pár zokni,
Amit az ágyam alatt felejtettél,
Soha nem fogja viszontlátni a testvéreit,
A konyhában kiégett lámpa is
Arra vár, hogy kicseréld,
De nem tudja, hogy
Ide többé nem jössz.

Bal kézzel írom
A párás tükörre neved,
Jobb kézzel váltok hátramenetbe
és körülnézés nélkül tolatok
A hajnali háromkor
Ködbe burkolózott utcára.
Bal kezemben szorongatom
A tőled kapott papírcetlit,
Gyorsabban kapkodok levegő után
tizenkét perc múlva
Még oxigén is el jut az agyamhoz.
Ahogy 40-nél már üvölt a motor,
A mozdulattal, ahogy kettesbe húzom,
Elkezdenek folyni a könnyeim.

Ősz, hűvös szél. Még van fél órám. Körülnézek, majd végül jobbra megyek. Gondolom, sétálok egyet. Hajamba belekap a szél, feldobja a levegőbe majd leengedi. Megállok egy pillanatra. Felnézek, felettem egy hatalmas fa, sárga és rozsdabarna leveleit veti le.

Csönd van, csak két utcával arrébb bőgnek a német autók motorjai.

Szembe velem egy parkolóház. Három emeletes. Három . Pont annyi hónapja hallottam utoljára, ahogy kimondod a nevemet. Másik város, másik ország. Messzebb menekültem, mint valaha gondoltam volna. A kis, fiatal naiv én mindig melletted képzelte el az életét, aztán tessék, eljöttem egy olyan városba, ahol még azt se tudják, hogy mi az a gulyásleves. Hülye németek.

Sose gondoltam, hogy vége lesz. Hat év hosszú idő, de olyan gyorsan tellt el, mint a kedvenc sorozatoból egy rész. Semmi volt, szinte észrevehetetlen.

Irodalom órán tanultuk, különböző csoportokban - szubjetktív és objektív idő, nos, az én szubjektív időm szerint ez két perc volt. Legyen három. És akkor még sokat mondtam.

A búcsú a legnehezebb dolog, hibába mondja mindenki, hogy sosem örökre szól.

Megborzongok.

Mindenkinek azt mondom, hogy az ingyen wifiért

Járok ide,

Pedig az igazság, hogy 

Imádom a vasárnap fél 11-kor

Az ablak mellett ülve nézni,

Ahogy zöld szemedbe

A tavaszi nap első sugara

belesüt.

Két és fél hónapja,

Ez az egy örömöm.

Vodka-sprite egy vizesüvegben,
A hátsó ülésen nézem városunk távolodó
Fényeit, és fejemben
a gondolatok egymást ölik

1316 kilóméterrel arrébb,
Igen, a google térkép mondta -
Idegen ágyban
Hiányzik az illatod.
Nem vagyok biztos benne,
Te hiányzol vagy a boldogság,
Amit melletted leltem meg.

Tizedik osztály,
Középső padsor,
harmadik padja -
Már most el kell döntenem, hogy mit akarok ?
Három évvel később,
Idegen országban,
ismeretlen falak közt,
Hideg ágyban,
Még mindig nem tudom,
Mit szeretek csinálni.
Csak abban az egy dologban vagyok biztos,
hogy olyat, ami boldoggá tesz,
I am here to make ME happy,
Ich bin da mich selbst glüklich zu machen,
and i still dont know, how

Idegen városban,
idegen ágyban,
Idegen falak közt,
mégis otthonra leltem

Nem vagyok jól.
A kedvenc embereimmel beszélek,
olyat csinálok, amitől jó kedvem kéne, hogy legyen,
És mégis, mindezek után,
Sírva ülök a kormány mögött,
És könnyeim fátyolán keresztül próbálok az útra koncentrálni.
Nem tehetek róla,
hiányzik, hogy biztonságban érezzem magam,
Hogy valaki mellettem legyen,
És tudom, hogy meg tudom csinálni egyedül is,
De egyszerűen nem megy.
Nem adom fel,
De belefáradtam.
A harc hosszú volt,
de kicsit, megpihenek.

Két héttel később,
17 óra 39 perckor,
Itt állok.
Azt mondtad, hogy itt leszel. Megígérted. Kisujjeskü.
Telefonom képernyőréje meredek.
Bevillan a szemed színe.
Elkezdek szédülni.
Gyűlölöm a világot.

holdfogyadtkozás

Képzeld, tegnap,
életem első és utolsó holdfogyatkozását néztem.
Németország nem létező városában,
A Nordparknak egyik
lámpájának fényébe merengve,
Azon gondolkodtam, hogy egyáltalán nem
Hiányzol.
Meglepő, de az űr, amit magad után hagytál,
minden napos lett,
megszokott, mint a kettes metró útvonala,
azt hittem, te leszel a lelki társam,
a mindenem,
most pedig senki vagy.

El akartam mondani,
Sose volt rá bátorságom,
Büszkeségem kettőnk közé állt.
Közel 300 éve,
el akartam újságolni,
hogy megy a párhuzamos parkolás,
Mostmár mindkét oldalra,
és hogy úgy döntöttem,
visszamegyek hozzád.

Feleslegesn gyűjtöttem a  bátorságot,
Több mint ezer kilóméter,
sose tudtam elbúcsúzni.

godlob

Megmagyaráznám,
de képtelen vagyok,
olyan ez mint az atomfizika,
tudom, hogy létezik,
de sosem ültem olyan figyelemmel
fizika órán,
mint ahogy most veled szemben ülök,
Minden szavad lesem, csak úgy
potyognak szádból
mindent tudni akarok,
mi volt a legjobb, amit ettél,
mit láttál;
a mondatok pörögnek,
mint a homokórában a homok,
- azt is úgy szerettem nézni -
hangszálad nem rezdül,
de én;
szokatlan a csönd,
összezavarodom, nem tudom,
mit kéne
-a társadalom elvárása szerint?-
éreznem. Mondanom.
Aztán megértem.
az egész,
Mint egy hatalmas függöny az ablak előtt.
amit váratlan letépsz,
a hirtelen fény bánja szemem,
és rámosolygok a kinti tájra;
Itthon vagyok.

Egészen addig volt az egész vicces,
Amíg be nem léptél a szobába,
És észre nem vettem a jobb sarokban,
a szüntelenül szövögető pókot.
Kicsit meghökkentél,
Mikor a szemedbe néztem,
És azt hitted- sosem ér véget e kínos pillanat,
Pedig ne aggódj, két perccel később már az
Utolsó villamos után loholtam,
Nem kellett nekem már több 6%
opel Astra,
háromszáz tízért -csak mindezt európa 25 tagállamának pénznemével-
csak messzebb akartam kerülni a helytől,
ahol megláttalak,
az ALDI parkolója, 2017ben,
7 óra 55 perckor,
és egészen 10 napig elvesztem
barna szemed varázsában,
viszont a következő évben vezető ajtón,
már nem jutottunk át,
te az előző szobában maradtál, én
meg az ajtó mellett várok,
hátha egyszer
benyitsz rajta.

Kikészít.
Ötletem sincs, még is, mindenki elvárja, hogy tudjam, mi legyen. De hiába a könnyek, az összetépett papírok, a lemondott ajánlatok- még mindig nem tudom.
Az egész társadalom nyomására, döntök valamit.
És legbelül, az összes porcikám megkérdőjelezi, hogy biztos ezt akarom-e. Én erre csak a fejem rázom.
Nem tudom mit akarok.
Én lennék a legboldogabb a bolygón, ha már arra, legalább csak arra rájönnék, hogy mi az a dolog, amit szeretek. Mit szeretek csinálni? Hiszen szerintem egész életemben csináltam mindent, de mert "kötelezettségek".
Menj el ide, tetszeni fog. Próbáld ki azt, lehet jó leszel benne. Csináld azt, biztos segít.
Szavak, amit azért mondunk, hogy a másiknak olyan érzése legyen, hogy van biztos pont .
Pedig el vagyok veszve.
Ha az élet egy labirintus, akkor én a kijárattól legtávolabbi sarokba ragadtam, és mint az összes(?) játéknál, próbálok menni, de hiába nyomod a billentyűt, egy helyben sétálok.
Én, a bábu, amit mások kívánsága és akarata mozgat.
Elegem van abból, hogy mások akaratait élem. Már nem megy tovább. De elnézést nem fogok kérni, hogy olyan dolgat teszek, amik engem szolgálnak.

ÚT

Összerándul a szívem.
A szememből kicsorduló
folyékony ezüst
tudatja veled szavak nélkül,
Valamelyik irányba el kell indulnom.
Tétovázok,
a választási lehetőségek
sokasága összezavar-
Mindegyik út máshova visz.
Szerettem volna elmondani,
hogy te voltál a hajnalom első
Napsugara,  ami egy vasárnap reggel
a bal karomra esik,
El akartam mondani,
hogy Te voltál, aki mellett
Önmagam lehettem.
Az idő lejárt,
El kell indulnom.
A jobb oldali útra teszem lábam,
Igyekszem tisztán látni,
De könnyeim szabad lábakat kaptak,
Óvatosan hátrapillantok a vállam mögött-
Te a bal oldali utat választottad.
Megrándul  a szám.
Összetörik a szivem.

biztonság

Forog velem a világ,
Zuhanok.
Az egyetlen dolog, amit szeretnék-
Kapaszkodni akarok.
Szeretnék biztos, szilárd
Talajt érezni a lábam alatt,
És nem köveken lépkedni az
Áramló víz közepén arra várva,
Mikor sodor el?
Szeretnék egy kötelet, egy ágat,
Ami megtart, ha a fa lombjából,
A gravitációnak hála
A föld középpontja felé zuhanok,
Szeretnék egy biztonsági övet,
A 210-zel száguldó autóban,
Szeretnék egy kezet,
Egy biztos pontot a jövőben,
Amibe kapaszkodni tudok,
Hiszen a Föld
Megállás nélkül,
 A saját tengelye körül,
Örökké forog.

Úgy pusztítasz el,
 Mint az olajszennyezés a tengeri állatokat,
Néhányan még próbálnak megmenteni,
utánam nyúlnak a halál felé vezető alagútban,
senki se tudja még,
Hogy az emberek tönkre fogják tenni a bolygónkat.
Úgy halok meg,
ahogy eltűnnek a fajok a bolygónkról,
észrevehetetlenül, de hiányozni fogok;
aztán kihal a nyelv, amit magaménak tekintettem,
És egy idegen kultúra fog rólam évszázadok múlva beszélni,
De te ott fogsz ülni,
A  11-es ház albakában, és arra várni,
Mikor térek vissza,
Tudod, néha az örökkévalóság
Nem jó móka.

Kifolyt, mint a tej,
Amit a kávédba tettem,
Nem figyeltem; a pulton túl csak te léteztél.
Kiömlik, mint a szívem,
Mikor egy vodkázós szombat éjjel
Karjaid közt zársz a kettes villamos
Hűvös csendjében.
A nap első sugara már beköszönt,
Mikor kilépünk a nemzeti dohányboltból,
én most jobbra indulok el, te pedig balra,
Én még hátrafordulok, megnézzem,
Biztonságban átértél e a hatsávoson,
Téged már a következő tindr randi hajt,
Én vagyok a poszt facebookon,
Ami mindenkit egy hétig érdekel,
Aztán feledésbe merülök.
Kiöntöttem a szívem,
Mostmár csupa üresség lakozik benne
Előhúzom táskám mélyéből a vodkás üveget,
és a maradékkal teletöltöm.
Jó reggelt.

O2

Odaadtam az utolsó szelet pizzám,
A kedvenc csokoládém,
Megkaptad a facebook jelszavam is,
Mindent neked nyújtottam, a kezem,
A lelkem,
Még a kedvenc zoknim is,
Felajánlottam, mindent megkapsz,
Megkapsz engem is,
A tied vagyok,
De arra sosem gondoltam- hisz parfümöd
Mély, édes illata elvakított,
Hogy egyszer otthagysz,
Tárgyak közt, miket magaménak hívok
Idegen vagyok,
Nélküled az ágy is sír magányában,
Még a meló utáni cigaretták se ugyanazok,
Kérlek,  a szívem, azért még egyszer, talán..
Visszahozod?

D.

A város még alszik,

Csak mi ketten, a társasház

Tizedik emeletén nyitott ablaknál,

Várjuk a nap első sugarait. 

5:49, mintha a szomszéd kutya

Felébredt volna, 

Hisz keletről az ég már

Világosodik,

A fekete ég már majdnem világos. 

Válladra hajtom a fejem;

Egyszerre ver a szívünk.

képszakadás

Képszakadás.
Én vagyok a pizzád otthagyott széle,
A 2011-es, ma már letötölt facebook posztok,
A festék, ami rég lekopott a hirdetőtábláról,
Az orrod előtt becsukódó metróajtó.
Az elfolytott sikoly,
Az éjjel, párnába temetkezve,
A forró könnyek, mik arcodon folynak,
Képszakadás.

Te vagy a köd egy napsütéses reggelen,
A tej a kávémba,
A dupla pattintós marlboro
amit gyors, még a hajnali öt harmincas busz előtt
Az ablakod alatt elhaladva szívok el.

T.M.

Szürke háttérrel, 

Versenyeznek a hátsó ablakon

Az esőcseppek. 

Percekkel nől  közöttünk lévő távolság,

 2017-ben hagytalak,

Egy gombnyomással facebookon, 

De szívem mélyén még mindig

Az a vágyam, hogy te legyél 

A következő év is,

Tudod, nem olyan egyszerű

Kitörölni a szemed alatti ráncokat,
Mikor az egyik balul elsült

Szóviccemen halk kuncogásba kezdesz.

Parfümöm illata keveredik az olcsó cigarettádéval

Viszont az istenért se mosnám ki a pulcsim,

Amibe utoljára melletted aludtam. 

Már több, mint ezer kilóméter van köztünk, 

2018-at írunk,

Te már tavaly elfelejtettél,

Én idén, 

Január 3., 23 óra 21 perckor,

Egy idegen város  benzinkútján,

A pislákoló lámpák alatt,

Örökre kitöröllek az emlékezetemből.

#1230

Olyan vagyok mint a cigi a reggeli kávéd mellé,
Mint a tej a teádba,
Mint a kávéfolt az asztalterítődön,
Összetartozunk, mint a vodka és a vadmálna,
Vagy mint a tequila és a citrom.
Kár, hogy te világéletedben fahéj-naranccsal ittad,
én a só-citromot preferálom,
Mégis, same, gleich,
Több nyelven nem tudom kimondani,
Félek, az vagy, akit mindig is kerestem.
Még nagyobb rémálmom, hogy
Nem én leszek, aki mellett te
Egy szombat este után
Vasárnap délben
Iszonyú másnaposan,
Ébredni akarsz.
Előző életünkben biztos ismertük egymást,
És mégis képes volt
Egyetlen egy, talán rosszul is megfogalmazott mondat
Boldogságunk utába állni.
Most pedig olyan kínos vagyok neked
Mint a 2011-ben írt facebook posztok,
Amint megpillantasz az utcán,
Hirtelen a másik irányba fordulsz,
Végülis,
Szerintem is fontos
A melletted lévő omladozó szürke ház
Penészes falait vizsgálni.

#1217

Emlékszem az első pillanatra, 

Mikor a szemedbe néztem, 

Deja vu, előző életünkben

Biztos hogy ismertük egymást. 

Tudod, lehet, hogy előre minden meg van írva,

De akkor miért egy másik lány neve van 

Az insta biodba írva? 

Miért van köztünk 1000 kilóméter,

Miért nem találkozunk két hónappal korábban,

Miért, miért miért? 

Túl sok kérdés, 

Kevés válasz, 

Remélem, most, hogy ide költöztem,

Ki tudlak törölni az álmaimból, 

A képedet már széttéptem, 

Üzenetek kitörölve, 

Talán túl fogok nlépni, 

Hisz neked sikerült,

Akkor nem lehettem nagy szám,

Csak egy  sok közül ,

De ne aggódj, 

Ha mégis, utunk keresztezi egymást,

Esküszöm, rám sem ismersz majd.

#1125

Száll a füst a cigarettádból,
Lassan kígyózik a
fa burkolta tető felé.
Jobb kezemben a tőled kapott
Gin - tonik,
elmélázva nézlek.
Tudod, két nappal ezelőtt
még az életemben sem voltál,
Most pedig
Te vagy az életem.
Sosem találom meg a zoknijaim párját,
Viszont téged megtaláltalak,
Csak abban bízok, hogy utunk egy irányba tart.
Gyomromban pillangók repkednek,
- na várj, most nagyon érzelmesen fejeztem ki magam,
igazából ez csak az adrenalin, tudod, a régi jó barát-
kicsit a tenyerem is izzad,
Hát mi ez, ha nem szerelem?

#1123

Mögöttem álltál a sorban,
Előttem fulladt le az autód az emelkedőn,
Mosolyogtam,
A kézifékes indulás nekem se a kedvencem.

Pont lekéstem a villamost,
Most itt állok 21:39-ig, amíg a következő jön.
Hajamba belekap a szél.
Egyedül várakozok a kivilágított állomáson.
Sieker. Már megtanultam mind a négy
Villamosvonalat,
Fejből tudom. A kettessel érek haza.
Nem vettem jegyet, igen, bliccelek,
Reménykedem, hogy nem fog 60 euróba fájni
Ez az utazás.
Felszáll egy idős házaspár,
Szembe velem, lassacskán, leülnek.
Nem sok ember jár innen bulizni,
Vagy az egyel korábbi villamossal mentek?
A harmadik megálló,
Mozartstraße, felszáll egy fiú.
Körülbelül velem egykorú.
Fejem az üvegnek döntöm.
Emberek jönnek mennek,
Hangos nevetés a raszta sráctól,
Rosszalló pillantás a nénitől,
A telefonáló öltönyös,
Valószínűleg boldog
Már házasember, kezén ott csillog a gyűrű.
Sose venné le.
Mindenki  a saját útját járja
Te biciklivel jössz, 10 perce laksz a Rathaustól
Most meg nem jut eszembe a magyar neve,
De utunk ma közel
Négy órára nagyon közel fog egymás mellett haladni,
Aztán én felszállok a kettes villamosra,
Te pedig továbbmész
Pont az ellenkező irányba,
És elég nagy a város, lehet hogy soha többet nem fogjuk egymást lánti.
Itt fogunk élni, és
Minden emberben téged foglak látni,
Elfelejtettem a rendszámod, de a háromajtós
Fekete audikat mindig keresni fogom.
Tegnapelőtt azon az úton vezettem, ahol laksz,
Zöld lámpánál hat autó dudált rám,
Menjek már,
De csak a nevetésed csengett a fülemben.

alkoholmérgezés

Ha valaki kívülről látna, azt mondtaná,

A pultoson kívül két ember van csak a kocsmában. 

Pedig én is ott ülök, 

A két hangosan nevető, 

Ötvenes munkás mellett.

Egy esős kedd este, ugyan ki jönne

A város népszerűtlen kocsmájába-

Bár olcsóbb a vodka, mint mindenhol máshol.

Biztos higítják.  

Tegnap este elvágtam a kezem főzés közben, 

Mikor néztem az ujjamon végigfolyó vért,

Csak az járt a fejemben, hogyha itt lennél 

Már régen leragasztottad volna a 

Star warsos sebtapasszal. 

Ha most látnád, azt hinnéd, haldoklom,

Két napja hét órát aludtam, azt is csak azért, 

Mert elment az áram. 

Fuldoklok a föld alatt, 

Próbálok kitörni a ketrecből,

De a kulcsát elvitted magaddal. 

A pót lakáskulcsom is, 

Tudod, amit mindig a virágcserép alatt tartok - 

Azt is eltetted, mint a kedvenc bögrémet. 

A szívem önként adtam neked,

azért nem vonhatlak kérdőre,

Remélem jól fogsz rá vigyázni,

I mean, az összetört darabjaira,

Néhányra

Mert igen, 

Figyeltelek,

Mikor egy péntek estén a bár mellett,

Kegyetlenül, mit sem törődve

A földre dobtad,

Mikor megcsókoltad, azt a

Szőke lányt, azt hiszem, a neve Barbi.

Aztán eszedbejutott, hogy a darabkáit kint hagytad 

Mikor megpillantottad távozó alakom

Szombat hajnali fél egykor,

De az eső elmosta a nagyját,

Valamelyik része már a Város altti csatornarendszerben száguld.

Két héttel később majd kinyitod a lopott kulccsal a lakásom ajtaját. 

Furcsán csönd lesz, A levegő hűvös lesz. 

Beljebb lépsz, a nevemen hívsz.

Nem fogok válaszolni. 

Benézel a fürdőbe, de csak a saját tükörképeddel találkozol.

A hálószobába érkezve ereidben meg fagy a vér.

Lélegzeted elakad, Nem fogsz tudni mozogni.

Megfogod a bokám és megrázol. 

Nem reagálok.

Még egyszer. 

Felkiáltasz.

Megkerülöd az ágyat és közelebb jössz.

Belerúgsz egy üvegbe. 

Majd még egybe. És még egybe. 

Aztán megérted. Fájdalmadban felüvöltesz. 

Összerogysz. 

A nevemet üvöltöd, ahogy ráborulsz

Örök nyugalomra tért testemre. 

Néha egy részeg döntés rosszul jön ki,

Ugye?

Augusztus 20,

Fülledt meleg, 

A körpadoknál találkoztunk,

Még a biciklid se tetted le. 

Nevetés, ostoba szóviccek

Olyanok voltunk mint tűz és víz,

Ahogy mondtál valamit,

Csípőből visszaszóltam rá,

Egészen fél nyolctól

A tüzijáték kezdetéig.

Legközelebb a folyosón botlottam

Szőke, kölyök fejedbe,

Magamon éreztem még menzán is

Lüktető pillantásod,

Kínos volt a beszélgetés, mikor mellém

tetted le a tálcád, hogy márpedig te velem ebédelsz.
Én szeretek nyitott ablaknál aludni, és félek a sötétben,
Te egyedül fekete, zárt szobában,
Semmitől nem rettegve.
Szóval, az ellentétek vonnzák egymást,
De én a lekváros kenyeret mindig vajjal eszem,
Te pedig nélküle,
Te képtelen vagy zokni nélkül aludni,
Én mindig jéghideg lábakkal ébredek. 
Ma október ötödike,
Leteszem a kardot.
Nem harcolok a lehetetlen ellen,
Hagyom továbbmenni,
Hadd vigye a szél messze,
Egy másik kontinensre,
Fekete vagy fehér,
De semelyikünk se szükre. 

#1005

1231 kilóméterre tőled,
a hűvös októberi szél
belekap hajamba.
Más színű lett, mióta utoljára láttad,
Megváltozott, mint minden.
Az idő sebesen szárnyal,
Már 7 hónapja, hogy
mélykék szemedbe néztem.
Először szokatlan volt
Nélküled üres volt az ágy,
Nem volt mellettem senki,
Aki hajnali fél háromkor megvigasztaljon,
Ha könnyek közt ébredtem fel.
A rozsdavörös őszi levelek a kedvenceim.
Neked a sárga, látod
Mégsem tartozunk össze,
Én sóval citrommal iszom a tequilát,
Te mindig is fahéj-naranccsal;
Furcsa szokások
Két, mára már idegenné vált embertől.
Távolléted már olyan, mint a régen
Abbahagyott dohányzás,
Néha sóvárgok érte, mindent meg nem adnék
Egy szál frissen csavart cigarettáért,
De aztán eszembe jut,
Hogy te olyan vagy mint a méreg,
Lassan pusztítasz,
Rengeteg szenvedést, könnyet, fájdalmat hozol,
De mielőtt végleg elmennék csókot lehelsz ajkamra,
Nevemet suttogva felszállsz a metróra,
De az ajtó az orrom előtt,
Becsapódik.
Megállok.
Elkapom az előttem szálló,
Okkersárga levelet.

#0623

Egy apró folt volt csak
Mikor megfordultál és a
Csípős szélben
Egyre távolodó alakodat néztem.
Egy nappal később észrevettem,
Hogy valami hiányzik.
Nem feltűnően - valami nem volt rendben.
Két héttel később a folt nőtt,
Már akkora volt mint az öklöm,
Tátongott egy űr bennem,
- kezdtem megszűnni.
A sötétség, a kegyetlen,
Pusztító magány
Felemésztett,
Két és fél év múlva,
Ugyanott állok
Ahol szavaiddal szívem tépted ki,
Már alig látszok,
Csak fekete üresség.
Lágy szellő suhan át a téren,
Magával visz,
Ha megtalálood elhagyott darabjaim, talán eszedbe jutok?

#0619

Két és fél éve másra se várok,
Csak erre a szent pillanatra -
Egy borozós szombat este után
A legszebb vasárnap reggelt a karjaid közt tölteni.
Még forog a világ,
Fáj a gondolkodás,
Ahogy a tegnapi emlékfoszlányokat fújja
Az ablakon beáramló forró levegő,
Eszembe jut a duna parti
Talán soha be nem teljesülő igéretek,
Még érzem a bokám körül a lágy hullámokat.
Apró csókot nyomok a homlokodra,
És nehéz szívvel kikászálódok
Az összegyűrt lepedők
Szanaszét heverő párnák közül.
Mi volt itt este,
A szívem szakad meg, ahogy ruháim magamra dobálom
És lábujjhegyen, lélegzetem visszatartva kilépek az ajtón.
Még visszafordulok, egy pillanatig elmélázok egyenletesen
Lélegző testeden,
Aztán némán folyó könnyek között kilépek az ajtón.
A madarak még énekelnek, olyan kilenc óra lehet,
Június tizenkettedike, hivatalosan is a legrosszabb másnap,
Tegnap még a telefonom is utánam hoztad,
Amikor a padon hagytam.
Állrapuszik,
A biztonság, amikor ujjainkat összefűzzük,
A vodkanarancs-ízű csókod keveredik
Az én rosémmal,
Cserepek a padlón - eltörött az ellopott pohár.
Nem vigyázunk arra ami nem amiénk,
Könnyen dobálózunk hamis szavakkal,
Nem törődünk a következménnyel.
Aztán mikor az alkohol hatása elszáll;
Szívem az összes érzéssel együtt egy
Madzagra kötöm,
A zátonyról a dunába dobom.

#0607

Néma csendben fellépek az emelvényre.

A mikrofont a szám elé helyezik. 

Ahogy felemelem a fejem könnyes szemek ezreivel találkozok. 

Van, aki nem titkolja a zokogását, zsebkendőt szorongat szája elé - édesanyád. 

A hátsó sorban pár türelmetlen szempár - mit mondjak?
Szavakba kéne öntenem a fájdalmat és a kétségbeesést, amikor meghallottam a hírt? 

Torkomban gombóc képződik.érzem, hogy szemembe könnyek gyűlnek.

 A teremben a sarkoban szövő pók neszeit is hallani lehet. A feszült csendben ülők mind rád gondolnak. Mindenkiben ugyanaz a kérdés visszhangzik.

És itt állok, a mikrofon a szám előtt, amibe 24 órával ezelőtt még te mondtál beszédet, 36 óra keserves ébrenlét, folyót árasztó könnyek, összetört cserepek szerteszét a lakásunkban. 

Képtelenség szavakba önteni, mit tesz velem a hiányod. Mintha kitépték volna a szívem, a lelkem, 

Az utcán indokolatlan emberekbe látlak bele és megyek utánuk, aztán fakadok sírva amint értetlen tekintettel megfordulnak. 

Arcom elfacsarodik. Édesanyád hangosabban felzokog, nevelőapád halk sóhallyal átkarolja. A harmadik sorban egy fiatal lánynak elered a könnye. Olyan tízéves forma, ugyanazzal a szemszín árnyalattal, mint ami neked van. Szomorú arcán hatalmas könycsepp gördül le. 

Ilyen lett volna a mi gyerekünk is. 

Oldalra fordulok, ahol ott fekszel békés arckifejezésben; mostmár semmi se fáj. Megkönnyebbülés mosolya, az esküvőnkre varratott öltönyödben. 

Nagyot nyelek. Nem akarom a  kliés szöveggel kezdeni, hisz minden egyes jelenlévő tudja, miért gyűltünk ma össze és kinek az emlékére. Megigazítom a hajam, megvakarom a könyököm. Húzom az időt, mintha lenne visszaút, mintha még várnánk valakire, mintha még becsusszanhatnál az utolsó sor egyik üresen hagyott székére. De nem nyílik az ajtó, nem mosolyogsz rám már roha többet. 

Mit mondjak el? Hogy mennyire igazi volt a szeretetünk ? Hogy te voltál a legjobb ember, akivel valaha találkoztam? 

Elkezdek szédülni. Ökölbe szorítom a kezem. Szám kinyílik és áradni kezdenek belőlem a mondatok. 

Nem gondolkodtam, az emlékeket meséltem. Ahogy megementettél egy embert az uszodában, a közös nyaralások. Az együtt főzött péntek esti vacsorák. A lakáshoz vásárolt bútorok színén való veszekedés, én fehéret akartam, te feketét.  Hogy mi mozdult meg a lelkemben, mikor először fogtad meg a kezem. És ez a dolog egyre növekedett az első csókunktól kezdve amíg a tengerparton le nem térdeltél és meg nem kérted a kezem. Az esküvő. A félálomban adott csókok, hogy milyen mérges voltam, amikor kitúrtál a kétszemélyes ágyunkról. Sose végeznék, ha el akarnám mondani, hogy mi mindenben voltál a társam.

És most, hogy december huszonkettedikén itt állok abban a ruhában, amit a három hónapos házassági évfordulóra kaptam tőled, úgy érzem, hogy nem fogom túlélni nélküled.  

Borzasztóan hiányzol, hiányzik, hogy megnyugtass, hogy hozzád bújhassak, ha bármi baj van. A távolban a nevetésed hallom. A nevemet mondod, aztán felhőtlenül kacagni kezdesz. 

Megtorpanok a beszédben, és értetlenkedve az ajtóra nézek. Csendem kihasználva a padokon ülő fekete asszonyok trombitálás közben kifújják az orrukat. 

Szem nem maradt szárazon.

Szeretlek. 

#0528

Hatodszorra leírt mondatok,
Már lekapartam a körömlakkom is,
Annyit gondolkodtam,
Elküldjem e amit írtam.
Kilencszer lejátszódó párbeszédek,
Minden szavukra emlékszem,
Kétségbeesés, amikor elmentél mellőlem,
Szívbemarkoló hiány,
Mikor úgy kelek fel hajnali fél háromkor,
Hogy nem beszélsz álmodban mellettem,
Könnyek potyognak, mikor hívni akarlak,
Félelem fojtogat,
Dühös vagyok és kétségbeesett,
Miért nem változtathatom meg a  múltat?

#0526

Múlt péntek este, 

Egy üveg vodka után 

Veled álmodtam. 

Ahogy mosolyogsz, 

Kezemet fogva belesétálunk a naplementébe, 

Felhőtlen boldogan.

Kezed lágy érintése, ahogy a hajam

A fülem mögé húzod, 

Csókod ízét akkor is a számban érzem,

Mikor fél 7 fele

A telefonom képernyőjére meredek;

Forog a világ, rájövök,

Mindez csak álom volt, 

És ahogy kifújom a levegőt

Csak arra gondolok,

Remélem boldog vagy. 

#0520

Tudod, két és fél év után,
Igazán feledésbe merülhetne az emléked.
 Őrülten hiányzik az illatod,
A gödröcskék az arcodon,
Az együtt töltött, végtelennek tűnő idő,
De képtelen vagyok megváltoztatni a múltat,
Ami megtörtént, megtörtént,
Cipelem a súlyát terheimnek, életem végéig
Álmatlan éjszakákon társaim lesznek,
Ha az egészet újra kezdhetném
Úgy lenne mint a mesékben,
Ásó, kapa, nagyharang (se) választana el tőled.
De az élet nevű betegség,
Amiben mindannyian a halál megnyugvást rejtő pillanatáig szenvedünk,
Nem így akarta,
Kiszakítottad egy részem,
Minden egyes alkalommal mikor
Ellenálhatatlan mosolyoddal köszöntél,
Folyosó, emberek - akkor megszűnt a világ egy picit.
De most már utadra engednélek,
Mikor épp nem rád gondoltam,
Indololatlanul és észrevehetetlenül besétáltál az életembe,
De a te ajtód örökre bezártam, a kulcsot
Elhagytam,
Eleget szenvedtem, had vigye a szél az érzésiem,
Valakinek talán még jól jönnének.

#0507

Mindent áthatoló néma csend,
Csak ülök az ágyon, a lepedők
Mintha még a te illatod hurcolnák,
A párnán az arcod lenyomata,
Még mindig képtelen vagyok felfogni, hogy
Elmentél.
Az űr, amit magad után hagytál
Mint az univerzum,
Képtelenség betölteni,
Kitépted a szívem egy darabkáját,
Magaddal vitted, mikor felszálltál a vonatra,
És most, évekkel később,
Kezeim közt gyűrött papír,
Olyasmit ír, hogy holnapután
Temetésed lesz
Egy idegen város idegen temetőjében,
Az aláírás: örökké szerető felesége,
Semmit nem mondó név.
Megszűnik az idő,
Mintha a hangodat hallanám,
A vállamon a kezedet,
Pedig csak a képzeletem játszik velem,
Arcomon patakokban
Folynak a könnyek,
Mámoros, felhőtlen emlékekkel keveredve,
Mintha szétszakadnék,
Izmaim rángatóznak,
Fejem egy párnába szorítom,
Abba üvöltöm bánatom,
Hangosan sikítok,
Szabaduljon minden,
Inkább haljak meg én is,
Miért mindig azt büntetni az élet, akit nem kéne?
Nyomás, tompa, üres,
Két utcával az a vonat zakatol,
Ami előtt két és fél évvel
Egy búcsúcsókot ejtettünk.
Azt a fekete ruhát veszem fel,
Amit még a szülinapomra vettél,
Kár, hogy az élet úgy hozta,
Azóta se láttad rajtam,
És többé már nem fogod,
Könnyeimmel küszködve dobok egy szál
Fehér rózsát a gödörbe, mielőtt véglegesen
Eggyé válsz a Földdel,
Szótlanul nézem ahogy
Megszűntél létezni az emberiség számára,
Mint egy rossz álom,
Arra várok, hogy karjaid közt felébredek,
De amint megölelem a feleséged,
-aki ismer engem -
Ráébredek, hogy ez a szomorú,
Magányos valóság,
Amit a te kacajod többé nem ragyog be.
Mostmár az a gondolat sem boldogít,
Hogy ugyanazokat a csillagokat nézzük.

#0504

Három évvel később,
Oké, nem kerekre,
Talán kettő és fél,
De nem vagyok erős matekból, 
Szóval hagyjuk.
Itt ülök,
Melletted két székkel
És ide érzem az illatod.
Azt mondják, a szagokról marad meg
A legerősebb emlékkép,
És milyen igaz,
Hiszen az előbb ahogy elbóbiskoltam,
És a tegnap előtti álmomban is,
Veled voltam.
Néha teljesnek érzem magam, de aztán
Mikor meglátlak, rájövök, hogy mi hiányzik.
A mosolyod, ahogy a szóviccemen
A halpult előtt röhögsz,
A naplemente, amit a parton töltöttünk,
Az éjjeli eszmefuttatások.
Óvatosan rád pillantok, de amint
Tekintetem összekapcsolódik
Barna szemed mélyről jövő érzelmeivel
Kihullik egy könycsepp.
Sietve állok fel, takarom az arcom
Felborulnak a székek, belerúgtam szegény
Tacsi kutyába,
És még mindig nem érti senki miért szaladok el.
Nem lehet túllépni, ha az élet mindenáron
bele akar szőni a mindennapjaimba.
Két utcával arrébb szabad lábra helyezem könnyeimet,
Majdnem megfojt a mellkasomban tátongó lyuk,
Amit kitéptél- hiányzol.

#0428

A kávézó sarkában ülök,

Ott, ahol először találkoztunk,

Kezemben a limonádéval elmélkedem - 

Miért nem férnek össze horoszkópjaink?

Háttal ülsz nekem.

Szőke fejedbe lyukat fúr tekintetem,

-Remélem zavar,- 

A veled szemben ülő lány hangosan felnevet.

Engem is meg tudtál nevettetni,

Kitűnő a humorérzéked. 

Én halak vagyok, te oroszlán,

Nem hiszem, hogy 

Emiatt hagytál ott. 

Az asztalon heverő újság azt írja,

Mérleg az igazi párom,

Mostmár kezdek bedőlni az asztrológiának.

Hiányzol, de ha lenne nálam egy  fegyver,

Előbb végezné koponyádban a golyó,

Mint a lányé, akit meg akarsz szerezni,

Hogy pótold a mellkasodban érző tompa ürességet.

Miért, mikor szeretlek? 

A fájdalom, amit okoztál. A kimaradt fél év.

Az elveszített lehetőségek. 

Az ajtónyitódás visszarángat a valóságba,

Leülnek a mellettem lévő székbe.

Mosolyog a szájam széle, ahogy felolvasom 

A vízöntő párom horoszkópját.

#0413

Fogom az összes fájdalmam,

Mindet, amit augusztus huszadikától

Április tizenharamdikáig 

Okoztál.

A csalódást, a könnyeket,

A soha be nem gyógyítható sebeket, 

Nem nézek hátra,

Az összes kínt, szenvedést

A hazug mondatokat,

A megalázást,

A kínos beszélgetéseket,

A feltétlen szeretetet,

A hajnali fél kettőkor elsuttogott,

Kegyetlen titkokat,

A hibákat,

 A tökéletelen tökéletességet,

Az mámoros emlékeket,

A hideg szavakat,

Az első szál rózsa elfonnyadt szirmait,

Egy lakatlan szigeten hagyom,

Reménykedve, hogy

Összetört lelkem

Éjfekete darabjait

Soha senki meg nem leli,

Mellkasomban egy űr tátong, 

Hiányzol,

De erről a vonatról

A végállomás előtt;

Visszafordíthatatlanul leszálltam.

#3

Olyan vagyok, mint a villamos,
Ami az orrod előtt megy el
Pont az utolsó járat
Még ezen a napon,
Aztán a következő húsz perc múlva megy.
Vágni lehet a csöndet, ahogy leülsz mellém
A  pad, ezer búcsút látott,
Könnyeket, örömöt,
Felhőtlen, részeg estéket.
Olyan akarok lenni, mint a füst,
Amit kifújsz,
Látod, aztán elillan a nyári
Széllel, hozza az őszt,
Az esős, borongós szombat reggeleket.
Nem beszélsz, tudod,
A szavak feleslegesek, képtelen leszel
Valaha is kijavítani azt a hibát,
Akárhogy radírozod, akárhány
Réteg hibajavítót kensz rá,
A lapot ki kell tépni,
És egy újat kell kezdeni,
Ilyen helyesírási hibákkal
Sehova sem haladunk.
Tudod, ma este kicsit összetörted a szívem.
Ahogy azt mondtad, megvársz,
Aztán a vodkanarancsot a poharamból
Másik lány szájába öntötted,
Pedig már rég készen voltam,
Csak féltem elmondani,
Te mit reagálnál?
Az eső elkezd cseperegni.
A zene hangos lüktetését érzem
Üres melllkasomban,
Betölti az űrt,
Amit ma te okoztál.
Hangok közelednek, aztán
A széllel együtt tovább
Haladnak a vágányok mellett,
Versenyeznek az emlékekkel,
Amiket hatalmas sóhajjal kifújok.
Ide temessenek el, ha visszajönnék
Mindenre emlékezni fogok,
Ez a hely, ahol az első szerelmes pillantások,
Összegabalyodott, gondolatok,
Őszinte szemek,
Első próbálgatás, működik e a kémia,
Itt találkoztunk először.
Az idő mint egy végtelennek tűnő
Fekete vonat a múltamban,
Minden emlékem rápakoltam,
És a kerekek már mozognak,
Soha többet nem látlak titeket.

bp

A közösen eltöltött
Buli utáni másnapos
Hazafele buszozások,
Az elfelezett vodka,
Ahogy odaadtad a pizzád felét,
Cserébe a szívem adtam,
Te mit sem törődve
A Sugóba dobtad azt.
Némán néztem,
Facsartad a szívem,
Erős, kegyetlen mozdulattal,
Mint ahogy a citromot facsarod.
Valami más volt rajtad, olyan
Szokatlan, üres,
Olyan nem Te,
Levágattad a hajad, mikor utoljára
Láttalak még a válladat súrolta.
Elméláztam, kék szemeidbe nézve
Az emlékek örvénye elkapott,
Fulladoztam alattuk,
Ahogy a távolodó alakod nézed,
Ott van a farzsebedbenn,
A szívem egy darabja,
Márciusban hajítottad el,
Augusztus végén mégis nálad van,
Hogy lehet ez?
 Könnyek öntik el a szemem.
Kabátom zsebébe nyúlok,
Idegen tárgyba akadnak ujjaim.
Égeti ujjam,
A jeges darabra gondolok,
Amit anno odaadtam.
Lelassul az idő,
Látom, ahogy
Száznyolcvan fokban megfordultál
Felém tartasz,
Arcodon halvány reménykedő mosoly,
Szemeidben a szeretet
Égető, vágyakozó tüze,
Arcomon a könycsepp lecsöppen,
Már le is törölted.
Kezeid közé fogod arcom,
Közelebb lépek.
Mióta várok erre a pillanatra,
Mintha századok teltek volna el,
A világ megszűnt létezni,
Csak te és én álltunk
Az utcai zajok,
A villamos fékének a csikorgása,
Az utcán gitározó utcazenész,
Mintha együtt hallanánk,
Eggyé vállunk,
Kicsit megijedek és megrezzenek,
Mintha megéreznéd félelmem,
Szorosabban fogsz,
A szellő lágyan
Arcunkba fújja a hajam,
Ajkaink elvállnak,
Ettől a naptül kezdve ahogy a szemedbe nézek,
Nem a te szívedet keresem benned,
Az egészet megkaptad,
A tiéd vagyok.

#7

Csend, mélabú, magány
Csak a hold világít be,
A fülledt, nyári szellő
Meglengeti a fehér függyönyöd.
Rád nézek.
Nyitott szemmel bámulsz ki az ablakon,
Hajnali fél három,
Képtelen vagyok aludni.
Megfogom a kezed, te gyengéden megszorítod,
Összeszorul a szád.
Arcod vonásai mélyebbek lesznek,
Szemedből mintha folyékony ezüst folyna,
Úgy fordulsz hozzám és fúrod arcod a nyakamba.
Érzem, hogy rázkódsz. Próbálsz némán,
Könnyeidet visszatartva továbblépni.
Fél óra múlva csörög az óra,
Egy óra múlva úton leszünk a reptérre,
Három óra lehet örökké elválaszt minket
Egy óceán.
Valahogy nem fogom fel.
Olyan mint egy rossz álom, fel akarok ébredni
és azt látni, minden rendben, semmi sem változott.
Az óra megcsörrent, hangosan felsóhajtok.
Zakatolnak a gondolataim, ahogy gépiesen felöltözök
És segítek összecsomagolni,
Mintha az idő felgyorsult volna,
Már indulunk is,
Nem fullad le az autó, ahogy elindulok,
Nem jön belém egy kamion, ahogy felhajtok az autópályára,
Semmi. Minden nyugodt, mintha semmi sem történne.
Lassan felkel a nap, az első sugarak bevilágítnak a kocsiülésre,
Látom, ahogy karikás szemmel meredsz ki a szélvédőn,
maradnál, de ez az élet rendje.
Az idő pörög,
Próbálok csak a boldog dolgokra koncentrálni.
Látom rajtad, hogy sírnál, de miattam, tartod magad.
Ahogy kipakolunk a csomagtartóból, besétálunk a bejáraton,
A nap már ezer ágra süt,
Azt kívánom, bárcsak ugyanakkor lennének a naplementéink.
Eljött a búcsú pillanata,
Egész reggel egymáshoz sem szóltunk.
Mit mondjon az ember olyankor, ha a szíve kiszakad?
Felszállsz a gépre.
Az üveghez tapasztom a fejem, és nézem, ahogy a járatod lassan,
A levegőbe emelkedik.
Egy, kettő,
Száz, ezer,
Patakzanak a könnyeim.
Ha itt lennél, azt mondanád, maradjak erős.
Megfordulok.
Monoton, tompa, elindul vissza  a kocsihoz.
Sápadt az arcom, pirosak a szemeim,
Mellkasomban tátongó űr,
Letörtél egy darabot, ott van,
A táskád első zsebében,
Már most hiányzol,
Fojtogat a keserű magány.

boldog

Szempillantás alatt 

Lepörög az idő,

Az együtt töltött,

Értékes percek,

Az apró mosolyok

A matek témazáró közben,

Az együtt töltött

Alkohol mámoros

Felhőtlen-boldog péntek esték.

A közös ebédek,

Az együtt töltött

Álomtalan éjjelek,

Közösen hajszolt álmok,

Az elképzelt jövő. 

Most itt állok,

A helyen, ahol mindennek

Vége lett.

Évekkel később,

Képtelen vagyok

Elfelejteni az illatod,

A szád körülötti ráncokat,

A mellkasod mozgásád,

A kitáguló pupillád,

Ahogy a szemembe nézed,

Az összetartozás érzését,

Mikor ujjainkat összefűzzük,

Minden ugyanaz,

Érzelmek jönnek

A hirtelen feltámadó széllel

Kézen fogva.

Gondolatomba beszűrődik

Egy távoli, ismerős kacaj,

Mintha már hallottam volna.

Éveknek tűnik,

Olyan lassan fordítom el a fejem balra. 

Az emlékek egy pillanat alatt

Szertefoszlanak,

A jeges szél tovább viszi 

Dél felé.

Ott állsz, a Tökéletes

Semmit sem változtál. 

Arcodra fagy a kacaj,

Amikor felismersz.

Összezavarodok,

Nem értem

Miért nem örülsz nekem. 

Óvatosan a melletted lépkedő alakra

Nézek, de könnyeimen keresztül 

Már csak elmosódott képet látok.

Forog a világ, üvölteni akarok,

De helyette csak egy

Bátortalan

"Heló" jön a ki a torkomon. 

Ahogy mellém érsz, a könycsepp legördül, 

Tekintetünk összefonódik,

Az enyémben a vágyakozás tüze gyúl,

Tiedben a lemondásé.

Szívem az évek alatt 

Kínok közt összegyűjtött darabkái

Egy lélegzetvétellel elfújod őket,

Elhaladsz mellettem,

A kabátod zsebében magaddal viszed őket.

Fájdalmas, szaggatott sóhajjal 

Kifújom az emlékeim,

Fejem kitisztul.

Forró kürtőskalácsot nyomnak a kezembe,

Rámosolygok, puszit nyomok az arcára.

Maszk fel,

Vágyak, amik nem teljesülnek be; el.

csata

Néma csend,

Hajnali kettő,

Hétfő hajnalban,

Mozdulatlan, 

Se kocsik, se emberek,

A kóbor kutyák is alszanak. 

Minden néma, sötét, 

A hold kegyetlen fehér fénye 

Bevilágít az ablakomon.

Mintha megállt volna a 

Világ.

Kívül csönd, csak a lágy tavaszi

Szellő fújja

A függönyöm.

Búsan nézek farkasszemet

A Holddal,

Arcom nyugodt,

Légzésem lassú,

Egyenletes.
Ha látnád azt hinnéd,

"chillelek".

De  harc dúl.

Mellkasomon

Milliónyi érzelem,

Kétely, félelem

Öldöklő  csatát vív,

Üvöltenék, de képtelen vagyok,

A harag, a kétségbeesés

Felemészt, 

Mozdulnék, de nem megy.

Sikítanék, üvöltenék

Hangosan,
De minden néma, 

Minden süket.

Mint az első esőcsepp, ahogy

 Elindul a piszkos szürke felhőből,

Aztán követi ezer és millió másik,

Arcomon a könnyek ugyanúgy erednek el,

Csak folynak, patakokban, 

Az éjjel elnyeli,

Soha többet nem látottak. 

Másnap reggel hajnali hatkor,

Kikelek az ágyból, 

Milliónyi sérült,

Sok halott, 

De senki se adta meg magát,

A harc folytatódni fog,

Minden nap, 

Valami felépül, valami összeomlik,

Teremtek,

Majd elpusztítom azt. 

eső

Zuhog az eső.
Mindenki bent issza a
szokásos, műanyag pohárból a sört
Bort, tequilát.
Csak néhány bátor, merész ember
Áll kint az esőbe,
Rozoga tető alatt szívják
A kézzel csavart cigarettát,
Közben nevetnek.
Két házzal arréb, a csukott,
Rácsos kerítés ajtaján keresztül nézlek.
Vizes ruháim hozzám tapadnak,
Hajamból csöpög a víz,
De nem érdekel.
Csak tudni akartam, hogy jól vagy e.
Mennyire fáj, hogy elmentem,
de a pillantásból, amit a melletted álló lányra vetsz,
érzem, hogy semennyire.
Azt mondtad, hogy soha nem akarsz elveszteni,
Hát tessék, itt a soha,
A vodkanarancsos pohárból iszod,
Három decit egyszerre.
Egy pillanatra, mintha észrevennél.
Megfagy a levegő,
Feszültséggel lesz tele.
 A többiek arcát nézem, észrevették e a reakciód,
Érdektelenek.
A szemembe nézel. Nem a mellettem lévő
Oszlopon növő mohára,
rám.
Eszedbe jut. Milyen röpke pillanatnak tűnt,
Hogy megismertél,
Századoknak, amíg elfelejtesz.
Minden csak a látszat,
A maszk, amit minden reggel,
Hajnali hatkor az ágyból kikelve,
Engem keresve; felraksz.
A melletted lévő lányban is engem keresel,
De se ugyanaz a tekintet, se ugyanaz a nevetés,
Hajszín, hajnali gondolatok,
Nincsenek.
Elbizonytalanodsz.
Arcodra kiül a kétely,
Az alkohol hatása játszik veled,
Vagy a cigarettádé
Megszédülsz,
A kezedben lévő
Kivételesen üveg pohár
Elejted.
Milliónyi darabra tört,
Mint a lelked,
Mikor örök fekvő helyem mellett
Szívedet tépték ki a sorok,
Amit olvastál.
Eszedbe jut, az idő
Mikor először találkoztunk.
Ugyanígy esett az eső,
Te a buszmegállóban vártál,
Eltört esernyő alatt.
Bár vissza menne az idő,
Még egyszer
Csak utoljára,
Hadd szeresselek.

fekete tenger

Üresség.
A semmi közepén,
A végtelen, fekte tenger
Hatalmas hullámai
Alatt fuldoklom.
Egyedül,
A magány kínoz,
Jéghideg, minden csendes.
Tompa zúgás, áthatolhatatlan sötétség.
Aztán egy hullám -
Hangok, képek, színek
Érzések,
Mind egy pillanat,
Az öröm gyorsan elfut,
Elsuhan, mint a februári
Tavaszi szellő,
És a fagy megint beáll.
Széttépném, üvöltenék,
Minden bánatom világgá engedném,
Hadd színezzék a világot a bennem rejlő érzelmek,
Helyette a fölöttem lévő
Nyomás még nagyobb fokra lép.
Alakok suhannak el,
Mintha mondanának valamit,
Csendesen, lágyan,
De mire kinyitnám a szám,
A meghallgatás ideje lejár,
Szavam újra süket fülekre talál,
Ki akarok törni.
Menekülni, a sötét,
Kegyetlen világból,
Messzire, csak futnék,
Amíg lábam bírja, amíg
A fáradságtól össze nem esnék.
Mennék, szaladnék, rohannék
A fájdalmaim elől,
De nem tudok megmozdulni,
Lábaim leláncolva, mozdulatlanul
A talajhoz vannak csatolva.
Örökké.
Átok vagy áldás,
A magány a társam,
A tengerfenéken, a sötétben,
Kínok közt és hasítható csendben,
Soha se adom fel,
Álmodok a megszűnő
Tompa, üres érzéstől,
A tiszta, boldog
tükörképről,
Amit nem kennek el a hazug szavak,
Nem borítja el torz kép,
Bízom, hogy egyszer a magány mellé
Is szegődik valaki,
Letépi rólam a láncokat,
És vehetek egyszer,
Utoljára, emlékezetes
Levegőt
A csillagos ég alatt.

anger

Szétrepeszt a düh,
Mérges vagyok,
Rád - az egész  világra.
Mellkasom  ezernyi, milliónyi súlyok
Nyomják. Nehéz, levegőt venni
Küzdelmes, fájdalmas,
Azt gondolom, sírással el fog múlni,
De itt ülök, könnyeim már
Tengereket fakasztottak,
De a nyomasztó, üresen görcsölő érzés
Még mindig itt van.
Próbál a bennem lévő
Vörösen izzó harag kitörni,
Felgyújtaná a várost,
Atombomba- szerűen pusztítana.
Varratok százai, kötések borítják
Minden sebem,
Üvöltenék, falhoz vágnék
Tányért, üveget,
Csörömpölve hullana a padlóra,
Keservesen, zokogva szenvedőn
Mindenhogy ki akarom adni,
Sikítok, mélyebbre
Átveszi az uralmat,
Őrület, meg akarok szabadulni tőle
Haragszok az egész világra,
Szemem alatt sötét felhők -
De még mindig,
Senki se érti,
A legnagyobb harcom
Önmagammal vívom

Nem voltunk senkik.
Se barátok, se testvérek,
Egyetlen egy hely köt minket össze-
A lépcsős terem,
A leghátsó pad, a középső padsorban,
Meg az ének terem.
Bánom, nem kértem bocsánatot,
Ezt a terhet magamra vállalom,
Hihetetlen.
Nem ismerlek, nem tudom, milyen emberré
Lettél, mióta sorsunk külön utakat szánt nekünk,
Gondolom, nem rossz,
Mivel a megüresedett profilra,
Amibe Te soha többé be nem lépsz,
Százak, ezrek üzennek.
Hiányzol. Nevetésed, a megszokott
Keretes szemüveged,
Sajnálom.
Sajnálom, hogy így alakult, hogy ez lett a vége,
A közösen eltöltött angol órák,
A magyarok, az énekek.
Miért?
A sors kifürkészhetetlen.
May we meet again,
Your fight is over.
Nyugodj békében.
B.P.

gyilkos

Valaki késsel,

Pisztollyal, kötéllel, 

Egy jól megtervezett roppantással,

Bombával, tűzzel

Két autó összeütközésével

Gyilkol.

A te utad a hangok.

A betűk, a szavak,

A mondatok,

Az egész nyelvi lépcső,

És a rengeteg pillantás

Az arcodon végigfutó

Megmerevedett tekintet
Mikor a szemembe nézel.

Kitágult pupillák,

Ledobod magadról a kabátod,

És leülsz a bal oldalamra,

Erősen koncentrálok az üvegre, 

Kicsit forog a világ,

Majd megint meghúzom

A abszolút-vodkát

Éget, elfog a hányinger,

Ahogy erőltetetten lenyelem.

Lassan, elmélázva, rád emelem tekintetem.

Öszemosódik, még végig se gondoltam,

Mit akarok mondani,

Már a saját  vontatott mondataim hallom,

Elborító rózsaszín felhő - te mosolyogsz.

A hátad mögé nézek, de 

A pillantásom a tiedhez 

láncolódott, nem sokáig tudok 

Érdektelenséget színlelni.

Lassan közelebb hajolsz

Megfogod az állam, 

Azt hittem meg akarsz ölni

Suttogom magam elé,

Verdeső szívvel- 

Rettegek.

Mint mikor kinyílik egy rózsa,
Vagy meglátsz egy gyönyörű orgonafát,
Olyan természetes, tökéletes,
Elvarázsolsz, magaddal ragadsz.
Aztán ahogy ajkaink elvállnak
Ott állunk ketten
És megint egy végtelen
Fal választ el bennünket,
Az egyik oldalán rám,
A másikon rád világítanak a csillagok,
És kettőnk közt a fal - a nap és a hold.
A halk, derengő ködben
Hangosan kiáltozom neved,
Tapogatózva, vakon megyek előre,
A néma köd végtelen,
sötétbe burkolja a szakadék szélét.
Ahogy véletlen,
óvatlan lépést ejtek,
Beleesek-
zuhanok, zuhanok végtelen.
Szakad. Hasad. Gyötrelem,
Kiszakítod szívem egy darabját, ahogy
Felállsz, és kilépsz az ajtón
A hóesésbe.
Ott van valami a zsebedbe,
Valami, ami belőlem hiányzik,
A szívem egy darabját loptad el,
A többit meggyilkoltad,
És most ott ülök a minibe,
A tükör mellett,
Magam elé meredve,
Könnyes szemmel,
Szívem maradék darabja a földön hever,
Megfogom a vodkás üveget
leöntöm őket,
Sírnék, de nincs minek. 

Mint egy kirakós darabkája,
Halkan, a kihalt utca
Egyik már órák óta
Alvó házának falának dőlve
Halkan suttogott szavak
Érzések, gondolatok
Mély, eltitkolt
Vodkával keveredett vágyak
A kirakós két darabkája
Két emberi tesbe bezárva
Csendben,
A főút gyilkos csendjében
Elmélyülve nézem
Ahogy szádon keresztül
A füst gomolyog,
Te mosolyogsz
Ki tudja, mit hoz a holnap,
Elindul e a metró,
Bekövetkezik e a világvége,
Eléred e a járatot,
Ami elrepít innen;
Halványan,
Csak egy kép dereng neked
Arról, hogy holnap
Elmegyek.
Legbelül tudod, ez a búcsú,
A végső, utolsó, szó
Sírnál, de mégis, a mosoly
Vígan ül a szád szélén
Alkohol mámoros, péntek esték.
Sírni kéne,
De te nevetsz
A pillanat, mikor a kirakós két darabjáka
Örökké külön lesz.
Az utolsó csók lassú,
Fájdalmas,
Vad, egyben gyengéd
Gyilkolni akar,
Elűz,
És segítségért kiált, hogy még ne menj
Maradj, egészíts ki, még egy kicsit,
Hadd legyek teljes.

Csak még nem tudod
A boldogság nem én vagyok,
És nem is a vodkanarancs
A kocsmából ellopott pohárból,
Nem az edzés, nem egy másik ember,
Hanem te.

félbehagyott

Félbehagyott, csókkal megszakított mondatok
Az érzelmek a szemekben
Apró sóhajok,
Kacagások,
Hajnali háromkor eltervezett jövő
Kora reggeli foszlányok;
Az álmáról, az álmodról;
Az álmotokról.
Ahogy megfogja a csípőd és közelebb húz,
Belélegzett illat, kifújódó szerelem,
Füledbe suttogott szavak
Ízlelgető, gyengéd, apró harapás
Feltétel nélküli szeretet
Vágy, kín, ha nincs veled
Fájdalmas, tisztító hiány,
Értékelni, amit megkaptál
Amiért megküzdöttél.
Tisztelni, figyelni,
Alkalmazkodni
Eggyé válni lényével, mikor szemeivel rád néz
Egyesülni a pillantással,
A tiszta szeretet, mikor halkan suttog;
Tüzes harc, öldöklő viták,
Pusztító harag, széttépő szavak
Könnyek tengere, folyó,
soha el nem apadó
Érzelmek. Örökké.
Tündérlábnyomok - itt jártak
A két elszakadó tárgyat
Visszahúzták egymáshoz,
Ahova tartoznak
Az összetörtet megragatják,
A foltot összevarják,
Sose késő.
Ő, te, ti - mi
Hozzátartozás, egy apró mosoly,
Amit kora reggel az elhaladó
Metró ablakán keresztül kapsz
A csók, amiben benne van minden
Amit szavakkal kifejezni
Képtelen.
Ujjai lefutnak karodon
Könnyekkel szemében
Hatalmas múlttal,
Kegyetlen őszinteséggel
Angyalian, ördögien
Ha már van jó és rossz -
Mindenhogy, szeret.
Ahogy félbehagyja az üzenetet, mikor mellé lépsz, és
Az ölébe húz,
Átölel.
Félbehagyott mondatok,
Minek a beszéd,
Néha a szavak feleslegesek.

szalagos lett a 12A

Szóval, a szalagavató. Először és utoljára - reménykedjünk, hogy utoljára.  Reggel a szokásos időben keltem fel, hiszen 8tól 10ig táncpróbánk volt. Csak még egyszer, utoljára. Aztán hazaszáguldoztam Fruzsival, hajatmostam, délre mentem fodrászhoz. Közben az járt a fejemben, hogy képtelen vagyok felfogni, hogy ma van. Szalagosok leszünk, mindjárt érettségi. Emlékszem, még szeptemberben bejelöltem a naptárba ilyen kis cetlivel, hogy hol van szalgavató. Olyan messzinek tűnt, és mikor az asztalomra nézek látom, hogy ott virít a narancssárga cetli - péntek van, 2016 november 25-e. Felfoghatatlan.
Fodrász után anyu már itthon várt kajával, levitt Nórihoz, hogy befonja  a hajam, utána hazajöttünk, rekord idő alatt sminkeltem ki magam, ettem és mentünk a színházba. Négy órakor volt gyülekező, leraktam az öltözőbe a cuccot, aztán lent még fotózkodtunk, és beültünk. A műsor elkezdődött, jókat nevettünk a minis poénokon, meg a vetítésen.. Végig Bogi kezét szorongattam, majdnem sírtam, mikor énekeltek.
Aztán szalagtűzés, én kisértem Zsuzsanénit fel a színadra - nem estünk le - juhu.
Aztán a táncok, mi kezdtük letáncoltuk és szétszórtuk a raffiát. A helyünkön végignéztük a táncot. Sikítoztunk, nevettünk, meg miegymás.
Aztán gyors visszaöltözés valami ruhába, és hazaszáguldoztunk. Gyorsan ruhacsere- again - haj, smink igazítás, lábmosás és vissza a malomba.
Ott órákon keresztül - nézzétek el, ez a költői túlzás - millió képet csinálnuk. Németfakt, csaklányok, akartunk ÉZI-set is, csak sajnos.....nemjött össze.
Az este jó volt. Szerintem még Nóri is élvezte, habár két órát aludt az asztalon..Mindegy, néha pihenni is kell.
Nagyjából kettőig roptuk a malomba, aztán viszont a zenekar kezdett leereszteni és egyre szarabb zenéket játszani, így mi is leléptük. Mire leértünk a pubba szarrá fagytunk. Kibaszott hideg volt. A pub eh, az, hogy nem volt jó nem elég erős kifejezés.
KURVA SZAR VOLT
Táncoltunk kicsit, már amennyire a rengetek 9.-estől lehetett, aztán 4 fele leléptünk.

Szóval köszönöm. Az osztálynak, hogy feledhetetlenné tettétek. A világ legjobb osztályfőnökének, Anyuéknak, Nóri, Karina.♥
Igazából nemtudom mit kéne még írni. Reménykedem, hogy majd ha lesznek gyerekeim, megmutathatom nekik ezt a bejegyzést, és emlékezni fogok majd évek múlva is, hogy milyen nagy nap volt ez. Az első és az utolsó..szalagavató.

Zsuzsanénivel♥

#alányokpróbálnakképetcsinálni

dont snap and drive

A tökéletes. Feltétel nélkül szeretni. A mosolyát, a ráncokat a szeme körül, mikor mosolyog. A tudat, hogy te vagy az első gondolata, mikor reggel felébred. Az, hogy tudod mit gondol, egyetlen egy pillantásból. Ahogy rágja a szája szélét. Ahogy beletúr a hajába, mikor ideges. Ő.

Mikor tudod. Mikor ismered. Nem olyan felszínesen, hogy tutod mi a kedvenc színe vagy kajája, hanem tudod ki. A lénye, a lelke. Tudod, mit érez - képes vagy vele együtt örülni, mikor boldog, és talán jobban fáj neked, ha szomorú, hiszen szenvedni látod. 

Tudod hogy melyik kezével nyitja ki az ajtót, melyik zsebében van a kulcsa. Mikor indul el edzésre, és hány órakor szokott elálmosodni. Apró mozzanatok és élmények - de a vele együtt töltött idő megtanított arra, hogyan kell szeretni. Jóban, rosszban, betegségben. Az idő megtanít mindenre. Hogy hogyan kezelj egy nézeteltérést, hogy miért kell neked bocsánatot kérni, mikor nem te hibáztál - nem akarod elveszíteni. A világod része, nap mint nap jelen van, kiegészíti azt. Téged is. Ha nincs veled állandóan a telefonod képernyőjét nézed írt e, gondolt rád. Hiányzik, ha versenyre megy, ha elutazik. Üres és tompa nyomás van a mellkhasodban, ha nem ír, belül picit félsz, hogy elveszíted. A tökéletes,  az igazi. A  lelked másik fele, ugyanaz mégis teljesen más.

Hosszas töprengés után végül felhívod, és megkérdezed hol van. Azt feleli, a városban, haverokkal. Furcsa a hangja, azt gondolod, biztos ivott, és azért. Kéri, hogy ne gyere be, majd elmondja, hogy szeret és kinyomja. Üres szemekkel bámulsz a kijelzőre és érzed, ahogy a féltékenység, az anyai ösztön, a fájdalom maga alá takar. Lassan, finoman, de mikor látja, hogy képtelen vagy elhessegetni a negatív gondolatatidat - lecsap, és hatalmába kerít. 

Fáj. Üvöltenél. Próbálsz erős maradni, csak az ő kedvéért. Az utolsó erőddel végignézed a múlt hétvégi közös képeidet. A telefonod képernyőjén hirtelen egy könnycsepp lesz. Egy, aztán millió.

Nem akarok meghalni - üvöltenéd, de nem jön ki hang a torkodon. A kocsid csomagtartójában egy piros rózsa és egy gyűrű - neki szántad, de a sors másképp döntött.

Érzed, ahogy az erő kezd kimenni belőled. Sose voltál vallásos, most vadul mormolod hibáidat a kocsi alatt összetörve, nyomorékan. 

Jöjjenek már a mentők. Történjen valami. Az idő mitnha megfagyott volna - se autó nem jön, az országúton egy lélek se jár. Elkezdesz elálmosodni. Akaratlagosan koncentrálsz valamire, megpróbálod kezeiddel kihúzni magad a járműből. Egy, két próbálkozás, és rájössz, hogy nem sikerül. Óvatosan felfele nézel, szemed vakítja a másik jármű reflektora. A kocsi megpördült, a tetején áll. A baleset óta semmi hang nem szűrődött ki belőle. 

Mintha a távolban a mentők hangját hallanád.

Nézed a telefonod képernyőjét, és a legutolsó erőddel egy sms-t írsz.

Szeretlek - ez áll benne. Már csak rá kéne kattintani a nevére, de nem megy, képtelen vagy megmozdítani a karod.  Csak egy picit lerakom a fejem - suttogod - és soha többet nem szólalsz meg.


Még a gyászban is gyönyörű volt. Világosbarna haját a szél lágyan meglengette, mikor fekete ruhájában kiszállt  a taxiból a temető előtt. Babaarca érzelemmentes volt, fagyos. Két hete alig aludt, a sminkréteg alatt sötét karikák díszítették bőrét.
Járása könnyő volt, mikor egymagában közeledett a sír felé.
A temetés már a múlt héten megvolt, de a lány képtelen volt eljönni. Nem evett, nem ivott, nem mozgott - olyan volt mint egy élőhalott. Feküdt az ágyában, és sírt.
A gyász megviseli az embert, főleg, ha a másik feled veszted el. Szája kezdett megremegni, ahogy a távolság csökkent. Vajon szép lesz, méltó hozzá? Tetszene neki?
Halványkék rózsák és fehér koszorúk díszítették. A márványon a délelőtti napfény meg- meg csillant, képek, gyertyák milliói voltak ott. Összeszorította száját, ahogy a feliratokat olvasta, és óhatatlanul egy könycseppet ejtett. Gyorsan letörölte, mintha mi sem történt volna. Óvatosan körülnézett, van e rajta kívül még valaki - és lelökött pár virágot, majd leült a sír szélére. Elővette a táskáját, és kivett belőle egy dobozt. Vaníliás karikák voltak - a kedvence. A lány óvatosan kinyitotta, és elkezdett enni.
Lassan rágott, hogy minnél tovább tartson a sütemény. Próbált semmire nem gondolni, elvonatkoztatni a helytől és az időtől.
Elképzelte a helyet, ahol először találkoztak. Ősz volt,a  levelek már lehullottak a fákról. A fiú fotózott, a lány a kutyáját sétáltatta.
***

Mikor befejezte a sütemnyét, könnyebb volt  a lelke. Felállt, leporolta szoknyáját, behúzta a táskáját, és elindult. Fél méter után könnyek gyűltek a szemébe és a mérhetetlen fájdalomtól, ami leterítette, üvölteni akart.
Aztán ahogy jött, úgy ment.

Néha elveszítünk valakit. Néha összetörünk. Van, hogy a lelkünk mindenhonnan össze kell gyűjtögetni, és ragasztani. Az élet, sors, Isten útja - mindegy minek hívod. Minden úgy történik, ahogy történnie kell.

katinkának

Szóval hogy miért? Miért szeretem a péntek esti próbákat, mikor mennék már buliba, vagy aludnék otthon? Hogy miért szeretem - feltéve, ha ezt lehet annak nevezni - azt, mikor Atibácsi kimegy a Néni helyére, és lecsesz minket, hogy béna volt, és kétmilliószor elénekelteti velünk?
Mert a társaság. Az emlékek. A nevetés. A közös fellépések a béna egyenruhában.
Nem régóta vagyok kórustag, ez tény és való, és az utolsó gimnazista évem miatt nem is sokáig leszek az - de rengeteg dolog fűződik a kórushoz, és a két személyhez, aki vezeti(?)
Andi néni - mert lányoké az elsőbbség. Emlékszem arra a napra, mikor hetedikes koromban először mentem népdalkörre. Negyedre mentem, mint tisztességtudó tanuló. Kínos volt, mert csak félkor kezdődik..Hetedikben voltunk Pesten népdalversenyen, emlékszem, hogy milyen nagy öröm és boldogság volt, mikor megkaptuk az arany díjat.
 Emlékszem az unalmas és halál fárasztó csütörtök hetedik órákra. A sulirádiós (amikor még volt...) "nagyszünetben alt szólampróba". Amikor meg a sulirádió felmondott, vagy a  két és fél hónapos költözés volt, hogy Andi néni az tízóraival a kezébe szaladgált a folyosón és állított meg minden kórusost, hogy "hetedik óra!!!!!".
Aztán emlékszem, hogy milyen kínos volt első Libitumos próbán mikor felálltunk és bemutattak minket. Kívülállónak éreztem magam és picit féltem. Aztán egyre jobban éreztem magam. Megismerkedtem Katinkával - hehehe - Évivel, Anna is jött, meg Marietta is, nem voltunk Biával egyedül "picik". Aztán egyre jobban élveztem a próbákat, mert tudtam, hogy nem csak egy random és indokolatlan ember vagyok, aki jött tizenhét évesen énekelni, hanem a tagja valaminek. Hozzá tudok tenni, és ez baromi jó érzés. Mikor ösztönösen mosolyogsz, amikor tapsol a közönség. Mikor felállnak, és öt percig vastapsot kaptok - mosolyogsz ( bár legszívesebben sírnál és lerúgnád magadról a tíz centis magassarkút....). Mert élvezed, mert tudod, hogy jó volt. Mert elértétek, amit akartatok.
Atibácsi. Még kis porbafingó koromból ismer, mikor még réges régen a Valahol Európában-ban együtt szerepeltünk. Mindig felnéztem rá. Állandóan a nyakán lógtunk színistúdióba, lel mennyi emlék, inkább nem is mászok bele.
Szóval mit jelent nekem a kórus?  Egy kikapcsolódást. Egy feladatot, egy célt, amit kitűztem magam elé, és teljesíteni akarom. Barátságokat, emlékeket.
A mókusörsöt, a pénteki próbákat, azt, hogy te nem kapsz a pálinkából, mert pici vagy. A darabokat, amiket utálok, és amiket matek témazáró közben se tudok kiverni a fejemből.  A karácsonyi templomi éneklést, a francia utat, a szegedi fellépést. Nevetések, vicces sztorik, hírnév. Hogy jobbak akarunk lenni. Hogy vannak céljaink, és hogy megvalósítjuk őket.

you || #2 magamnakjövőre

Te. Te és csakis kizárólag te.

Vannak barátok. Családtagok. Ismerősök. Indokolatlan és random emberek.

De az egyetlen vélemény, az egyetlen egy ember, aki számít az te vagy.

Viseld azt, ami tetszik. Fesd rózsaszínre a hajad, lövess szájpiercinget, csináltass tetkót. A te életed, a te tested, a te döntéseid.

Ha úgy nézzük mindenki, a legjobb barátnődtől kezdve az édesanyádig - csak egy ember. De az életed része? Hogy fejezzem ki magam, megpróbálom. Szóval. Neki is van egy élete, amiben ő a főszereplő. Neked is van. Ő megmondhatja a véleményét, kritizálhat, megpróbálhat irányítani, de rajtad áll, hogy elfogadod, és egy mások által megtervezett világban fogsz élni, vagy kialakítod azt a kedved szerint.

Mert én állandóan azt csinálom. Próbálok mindenkinek megfelelni, nem törődni a saját érzéseimmel, mert azok feleslegesek. Rosszul teszem.

Én vagyok  a fontos. És te. Saját magad.

Ne akarj megfelelni másoknak, nem érdemes. Mindig lesz ember, aki talál benned valamit, ami neki nem tetszik. Nem dől össze a világ. Nincs két ugyanolyan DNS állomány, nem lesz még egy ugyanolyan ember soha mint te. Egyedi vagy, annak születtél. Mindenki annak születik. Mindenki máshogy tanul, máshogy gondolkodik. Ettől olyan érdekes. Milyen unalmas lenne, ha mindenki ugyanúgy viselkedne.

Szóval ne akarj megfelelni. Se a szüleidnek, se a legjobb barátnődnek (mellesleg, aki nem fogad el olyannak, amilyen vagy, és meg akar változtatni állandóan, azt nem nevezzük barátnak). Csakis magadnak. Olyan vagy, amilyen. Persze, vannak tulajdosnágok, amiken lehet alakítani, de az ösztönösen jövő érzéseket nem lehet elnyomni.

Szeresd magad olyannak, amilyen vagy. Akár szőke a hajad akár barna. Akár göndör, akár egyenes. Ha kék a szemed, ha zöld. Úgy vagy tökéletes, ahogy vagy.

engel

Átvágták. Csalódott. Széttörték. Rátapostak. Megrugdosták. Sírt, mikor senki nem hallotta. Mosolygott, mikor mindenki látta. Szenvedett. Keservesen. Érezte a vér ízét, látta a kezén lecsurogni, ömlött a vér.

De nem ő választotta. Így született.  A sors rányomta pecsétjét, megkövezte. Isten útjai kifürkészhetetlenek - de az ő sorsa még inkább. Csapong. Jajgat. Keresi a helyét, de nem találja.

Ő látta. Hallotta. A szenvedést, a sikolyt, a tüzet. Látta a szépet, a boldogságot. A feltétel nélküli szeretetet.

Új angyal volt még, egy véletlen, rengeteg mindent nem értett.

Miért taszítják el maguktól azt, akit szeretnek? Miért képtelenek ősztinén beszélni az érzéseikről? Miért sírnak, ha boldogok? Miért, miért miért? 

Az emberek. Különös, megmagyarázhatatlan faj. Isten szeme fénye. Csapkodnak, a dühösek. Képtelenek fékezni az indulataikat. Vannak, akik éhezve, nyomorogva, a szeméttelepen töltik azt a pár évet, amíg nem viszi el őket a láz, és vannak, akik kidobják az ételt, mert nem ízlik. Finnyásak. Mocskosak. Gyűlölnek. Mosolyognak, ha viccet mondasz. De őszintén, szívből kacagni nem hallod őket. Maszkok mögé rejtik valódi énüket, félnek az elitéléstől. Attól, hogy ha megmutatják, kik is ők, nem fogják szeretni őket. Hogy kinevetik. Nem vállalják fel a stílusukat, inkább beállnak a kígyózó sorba és felveszik azt, amit a többiek hordanak. Sikítanak,ha pókot látnak. A lányok. A legtöbb. Visszanyelik könnyeiket, mikor szomorú videókat néznek.

Az emberek. Szeretnek, de ellöknek maguktól. Hazudnak, hogy ne kelljen elmondani az igazságot, mert az fáj. És ha fáj valami, ha gyötrődnek sírnak. Sírnak, de olyan igazian, szívettépően. Hogy legszívesebben odamennél hozzá, és átvennéd a fájdalmát, mert annyira borzalmas nézni.

Ezért lett ő ide küldve. Egy titkos terv, hogy megtapasztaljuk, milyen az emberi élet, és utána segítsünk nekik. Isten játékszerein. Csak a terv meghibásodott, és megtudta, mikor betöltötte a tizennyolvcat, hogy kicsoda is ő. Vagyis inkább, micsoda.

Angyal. Tiszta, fehér. Jószívű. Barátságos, szeretetteljes - ezt gondolják az emberek, pedig nem így van.

Hatalmas. Természetfeletti. Méltóságteljes. Fegyelmezett. Szigorú. Kegyetlen. Szemfényvesztő.

 És ő. A tökéletes fogsorával, melegbarna szemeivel. Izmos, szinte tökéletes. Az egyetelen egy hibája, feltéve, ha ezt hibának lehet nevezni, hogy vérzik. Minden reggel késsel vájja ki szárnyát. Görcsösen kapaszkodik a fürdőszobatükör előtt lévő szekrénybe, izmai összefeszülnek, görcsben áll a lába. De megcsinálja. Erre hivatott, hiszen muszáj. Üvölt, mikor hátán patakokban folyik a piros vér, üvölt, mikor kötést rak föl, hogy elálljon. Fáj.  Elkeserítő, undorító, de egyben csodálatra méltó.

Szeretett. Egyszer, képes volt megtapasztalni, milyenek az érzések. Fentről gyűlölték, el akarták pusztítani, mikor rájöttek, hogy a terv meghibásodott. Az volt az első hiba, amit észrevettek, nem sikerült érzelmek nélküli lényt teremteni.

Szeretett. Tiszta szívből. Gyilkolni tudott volna érte. Tudta a kedvenc színét, hogy melyik filmen fakad sírva, a kedvenc helyét a buszokon, a cipőméretét.

Szerelem- a szó, amit az angyalok nem tudnak megérteni. Képtelenek megérteni, mi jó abban, hogyha valakit szeretünk. Gyengévé tesz, felhasználható ellenünk. Célpontok leszünk, amint valaki közel kerül a szívünkhöz. Zsarolhatnak, elvehetik tőlünk. Felgyújthatják, megbéníthatják. Megkínozhatják.

A fiú mikor betöltötte a tizennyolcat, abban a másodpercben értette meg. Hogy miért kellett egész életében kívülállónak éreznie magát, miért kellett menekülnie. Miért féltek a szülei tőle. Ők nem tudtak róla, hogy fiuk nem egy emberi lény, ők csak a furcsa viselkedését ismerték. Hogy néha heteket ébren tölött, mikor a mennyben zavar volt. Hogy állandóan másnak érezte magát, hogy a vérében volt, hogy meneküljön.

Tizenhat és fél éves korában ismerte meg. A lány. A tökéletes. Világosbarna haj, átható zöld szemek, szeplők. Hangos nevetés, barátságos mosoly. Szerelem volt első látásra, mindkét fél számára, Isten egymásnak teremtette őket. Az érme két oldala, ellentétek, mégis ugyanazok. Voltak viták, utak, amiken külön indultak el, de ugyanott kötöttek ki. Megtanultak megbocsájtani és feltétel nélkül szeretni. Hibák ellenére, rossz tulajdonságok, más szokások, más vallás ellenére.

A lány ajándéka a fiú születésnapjára mindenféle szempontból hatalmas volt. Nagy mérföldkő a kapcsolatukban, a lány életében. Egyszeri visszafordíthatatlan alkalom.

Csakhogy az alkalom nem következett be. Egy héttel a nagy esemény előtt zavar támadt, és mint majdnem angyal-korú fiú nem tudott aludni. Éjjeleket töltött reszketve a nyitott ablaknál, sírt, de könnyei egybekeveredtek a hópelyhekkel, amik beestek az ablakon.

Üvöltött volna, úgy fájt. Megmagyarázhatatlan fájdalom, összepréselte a száját és csak némán folytak szeméből a könnyek. Végreláthatatlan, soha be nem fejeződő. Fájt a lelke. Keserűen, mintha mázsákat kellett volna a hátán tartani. Fájt, ki akart szakadni. A szárnyak okoztak neki a legnagyobb fájdalmat - tudta, mint tisztes hittanra járó diák, kiknek vannak szárnyai, de nem értette. Nem akarta ezt, minden reggel megsemmisítette a bizonyítékot. Senki nem tudott róla. De szenvedett.

Aztán eldöntötte. Megszerezte a fegyvert, és tudta, mit kell tenni. Az élete. Nem érdekelte semmi, tudta, hogy a lány meg fogja érteni. Minden fájt. A lélegzés, a pislogás. A fekvés. Méregszerűen hatott a fájdalom, csontjai égtek belülről. Pusztító tűz volt, az öngyilkosságon és a szerelmen kívül mindent kiégetett belőle.

Elment a lányhoz. Vánszorgott, őrültnek nézett ki karikás szemei miatt. Felment a lány szobájába.

Először nem értette, kik az emberek, és miért kapják ki a zsebéből a pisztolyt. Hogy miért rángatják a lányt, aki sír, és könyörög, hogy engedjék el.

Nem tudok semmit - a fiú nem fogja fel a dolgokat. A lány rimánkodik, reszket. Fél. 

Üvöltöznek. A fiút pofon vágják, egyre erősebben. Tompa, könnyed érzés a lelke megszűnéséhez képest. A földön fekszik, orrából ömlik a vér. Izmai, csontjai égnek. De ösztönösen cselekszik, felkel a földről.

A másodperc, amikor pontosan 18 éve volt kész a terv, másodpercre pontosan odatartják a lány fejéhez a pisztolyt. A kövér, fekete hajú öltönyös férfi utoljára a fiú barna szemeibe néz, és meghúzza  a ravaszt. Amint a szerkezet működésbe lép, és az idő alatt, amíg a lány fejébe érkezik a golyó, a fiú látja.

Az angyalokat. A tervet. A mennyben jár. Megért mindent. Egyetlen egy másodperc.

A lány a földre bukik.

A fiú hatalmasat üvölt. Nemcsak a lelke szűnt meg létezni, a szívét is ketté tépték. Bőre alól kiszakad a tűz, ami csontjait égette. Halál. Fájdalom. Sikolyok. Kétségbeesett rimánkodások.

És vége.

21st

El akarok menni. Vagy Olaszba, vagy vissza Franciába ahol még a nyelvet sem beszélem, és újrakezdeni. Tiszta lappal, előítéletek nélkül, ismerősök nélkül, egyedül. Megszökni, elfutni, szabadnak lenni. Újra megismerni az embereket, mintha egy másik világból jöttem volna, úgy, hogy nem ismernek. Tudják a nevem, a hajam és a szemem színét. Hogy hány centi vagyok nagyjából. A súlyom. Saccra. De azt, hogy miken mentem keresztül, kiket ismertem, miket tettem. Mit mondtam, mit nem, hogy viselkedtem hetedikben, azt nem. Hogy miért utálok embereket. Nem ismernek, nem ítélkeznek. Feltéve, ha olyan életfelfogásúak mint én.

Itthagyni mindent. A kedvenc helyem a városba, az ágyam, a kispárnám. Felvenni a kedvenc ruhám, a szerencsezoknim, felakapni egy táskát benne pár létfontosságú cuccal és lelépni. Ha lehetne egy természetfeletti erőt választani, a repülést választanám. Vagy a teleportálást. 

Menekülök. Vagy ez nem számít annak? Hogy újra akarom kezdeni? Jó lenne, ha annyit élnék mint a hétköznapi légy, 3 nap. De addig mindent megcsinálok, amik az életcéljaim - halálra idegesítem az embereket, rászállok mindenre. Aztán ennyi. 

De nem, embernek születtem, úgyis kell viselkedni, késsel villával enni, mert a társadalom elvárja, úgy öltözködni, ahogy illik, mert iskolába nem veszünk fel ilyet, nem csúnyán beszélni - mert a lányok nem beszélnek csúnyán. Nem illik. Nőietlen. 

A lófaszt!

Hányadék társadalom. Elvárásokat fektet elénk. Felelj meg az iskolában, a szüleidnek, legyél mintatesó, járj sportolni, legyél vékony, hogy ne érezd magad kövérnek, mikor nem jön rád egy 20 kilós, csontos modellre tervezett nadrág, és ne bőgd el magad, mikor a 42-es méret kell. Ne érezd magad szarul, hogy a média mindig, mindenhol és mindenárona azt akarja belédsulykolni, hogy kövér vagy. Bírom a női magazniokat.. A fele arról szól, hogy hogyan fogadd el magad, és szeresd. A másik fele fogyókúra tippeket és edzésterveket ad. Meg recepteket. Szóval, kiscica, rajtad áll hogy a nap 1000 kalória mellett döntesz, vagy megcsinálod azt az istenien kinéző brownie-t, amire ha csak ránézel nagyjából öt kilót hízol. 

Megkapjuk, hogy ha nem vagyunk vékonyak, nem érhetünk el semmit. Vagyis, ezt így konkrétan nem mondjuk ki, de hol látsz kövér - elnézést - normális testsúlyú embereket a médiában? Beleraknának szerinted egy olyan lányt, akinek nem áll ki  a bordája? 

Tökéletes..  a háromgyermekes anyától, akinek három állása van, hogy eltartsa a családot, mert a férje elhagyta. Hibátlan..a lány, akit megvertek, megaláztak, de felállt. Piszkálták, mert más volt.

Nem állt be a végreláthatatlan sorba, felvállalta az egyéniségét.

Mondjuk a szavakat, folynak a szánkon kifele, és mégse figyelünk oda hogy valójánan mint is mondunk. Nézni mindenki tud, de nem mindenki lát.

És a kurva faszom se tudja már, miért kezdtem el ezt..

olaszország

Augusztus 28-án egy hihetetlenül kellemetlen éjjel elé néztünk - a buszon töltöttük, Olaszországnak tartva. Megérte az elaludt nyak, a fájó hát, a kínos képek, a nem alvás. Minden. Hihetetlen jó volt, de olyan szavakakkal alig leírhatóan jó. Akkor kezdem is. Mivel Zsuzsa néninek indulásunk előtt egy nappal volt szülinapja, mi, jó és cuki osztály révén megleptük- Soma sütött tortát, én meg egy ritka buta kérdéssel elcsaltam a helyszínről - de legalább meglepi volt. Az úton a hátsó ajtótól hagyományosan közelkedni szinte lehetetlen volt, váltogatták egymást a földön alvó emberek. Nem sokat aludtam, néha úgy éreztem, hogy nem tellik az idő, de azért elment az éjszaka, és reggel egy útszéli kis benzinkútba átöltöztünk meg ilyen emberi kinézetbe vágtuk magunkat. 

Az első megálló Ferrara volt. Városnézés, aztán egykis szabadprogram, vagyis a vársoban így járkálás. Cuki város, csak az a baj, hogy nekem Notre Dame után semmilyen templom nem szép. Vagyis, szépnek szép, de na. Nem nagy szám. Elég magasra tette a mércét. 

Aztán Bolognába szép belépőt csináltunk magunknak, belementünk egy menetrend szerinti busz egyik ablakába. Nekitolattunk. Hmm, kínos. Ott balfaszkodtnuk kicsit, mivel csak az idegenvezető néni tudott Olaszul, a sofőrök meg gondolom nem, szóval ja. Onnan döglődős séta, vagy 4 kilómétert mentünk, oké, nem volt annyi, csak annyinak tűnt. Rohadt melegben, napon, sok ember közt. És olyan helyre, ahol be se engedtek, mivel 40 fokban nem hosszúgatyába és ujjas pólóban voltál. De lehetett venni 1 euróért ilyen csadort, hogy megnézhesd, de akkor már felkúrtam magam és nem volt kedvem bemenni. Elmentünk kaját venni, a fele osztály éhezett, aztán elsétáltunk a buszmegállóba. De nem a helyibe, hanem a másikba. Szintén napon és szintén sokat. Ott felszállás, és elindultunk Rimini felé. A szállásra olyan 3-4 fele értünk, átöltöztünk aztán tenger. 

TE JÓ ISTEN.

Hát ez kurvajó. Eddig csak ruhában fürödtem tengerbe, de így, most volt lehetőségem nem egy retardáltként fürödni és azta. Csípi a szemem, de amúgy..nagyonjó. A fiúk ugráltak, meg volt mindenféle harc. Aztán felvánszorogtunk a szállásra, megmostuk a tengervíztől összeállt hajunkat, és lementünk vacsorázni. A kaja hát, ömm, oszlanak a vélemények, nekem 10-es skálán 5ös volt. Utána sminkelés, átöltözés csinibe, és elmentünk városba. Ó, ja nem, még vacsi előtt elmentünk a sarki kisboltba piát venni. Megittuk, aztán elmentünk bulit keresni, ami sajnos nem volt, ezért a játékteremben kötöttünk ki. Nyertek egy kártyát(?) a fiúk, amit aztán felavattak a szobába utána. Ömm, okés. Nem sokkal éjfél után elmentünk aludni, teljesítettük Zsuzsanéni kérését..

Másnap reggel félig meghalva felkeltünk, reggeli, majd elindultunk  San Marinoba. Nagyon gyönyörű hely, azthiszem akkor határoztam el, hogy anyáékat is elkell vinnem egyszer ide. Akkor olyan 2 fele visszaértünk riminibe.. Csak nem a szállásra, hanem a strand legelejére (mi  a 152-es fele voltunk..) és kaptunk háromnegyed óra szabadságot, mikor mindenki csak azt akarta, hogy bemenjünk fürödni a tengerbe.. Na mindegy, akkor szállás, tenger. Hatalmas hullámok, jó sokáig lentvoltnuk, utána fel, hajmosás, felöltözés...Aztán pedig..ismét...khm...olyan dolgok művelése, amit a 17 éves lelkünknek (vagy az még annyi se..) illegális.. Hehehe. Szóval ja, ittunk, röhögtünk, sok gyökér képet csináltunk, aztán elindultunk a városba. Mentünk a játékterembe, mert nagyjából az a hely volt az, ami extrás.. És itt jön a nagy sztori- szokásos orsika révén..képes vagyok kissé sem kínosnak érezve önmagam random és indokolatlan embereknek köszönni, integetni, megilyenek. Most is ezt csináltam, két srác játszott, én meg integettem nekik. Visszaintegettek, meg mosolyogtak, az egyik azért elég.. khm, jóvót. Aztán Nóriék kosaraztak, mi meg Karinával odamentünk, mert csocsózni akartak. Dumáltunk kicsit velük, meg mittomén, aztán megpillantottam életem szerelmét. Hosszú haj. O M G. Na igen, akkor úgy dönöttünk - szegény fiúk, kicsit ellettek hanyagolva :(- hogy velük tartunk. Vettünk a bazársoron barikarit - kimentünk a tengerparta, beszélgettünk. Ja a parton elhagytuk a fiúkat, mert az osztály egyik fele talált magának orosz csajokat, és ők is velük maradtak, mivel nekünk voltakmár olasz faszijaink. Ja szóval ja. Akkor beszélgettünk, Ricardo éltem szerelme omg hogy ..magyarországon miért nincsenek ilyen emberek???? Ja, de kár, hogy nincs fent foson..szed sztori .Na igen, felmentünk a hotelünk alá dumálni, csak elküldött minket az őr, hogy hangosak vagyunk. De csak mi aludtunk a hotelba szerintem. Nevermind. Akkor hárman- Federico, Ricardo meg Mattshgujiberg kiafaszom elköszönt, mert hogy mennek alcsizni, a többiek leléptek kajáért előbb. Búcsúpuszi nyeheheh De mi is elmentünk enni, mert K éhes volt és..Ofc, ott találkoztunk velük. 

*karinaorsi életről és a sorsról fiolozofál*

A helyszínen: Federico meg a többi életmentő

- Orsi, szerinted ez a sors? 

- Á, nemtom.* megfordul, meglátja Riccit*

-Igen, ez a sors!!!!!!!!!!!

Ja, szóval megzabálta mindenki, aztán fájó szívek közt visszamentünk hozzánk. Csakhogy, Viola meg a Corvin a C szobájába tevékenykedtek, ezért azok az emberek akik ott aludtak, IS a mi szobánkban töltötték az éjszakát, szóval úgy hirtelen 8  (?) főt kellett ellátnia a helynek. De jóvolt, mind az a 3 óra, amit tudtunk aludni...

Elindultunk korán Ravennába, ott délig várostnéztünk, meg rögötünk magunkon, hogy menynire rohadtszarul nézünk ki. Az egész csoport mosott szar volt, beleértve a szülőket is. Dél fele elindultunk hazafele. Elkeserítően és gyorsan végetért ez a pár nap. Vissza akartunk menni, én legalábbis, még egyszer hordtam volna a büdös ruháimat, vagy kimostam volna kézzel őket, hogy egy hétig ott maradhassak. NAGYONNAGYON HIÁNYZIK. Brutál jó volt, annyi emlék, nevetés, belsős poén, meg minden származik <3 ♥♥ 

Szeretnék így utólag, hátha megdöglök és anyáék megtalálják a blogom hálát mondani a szüleimnek, amiért kifizették nekem ezt a rakat pénzt, hogy utoljára elmenjek osztkirre. Nagyon köszi ♥

Ferrara, Italy, day1

Rimini, day dunno hány

Rimini, játékterem, a nap, mikor életem szerelmével találkoztam

Rimini belváros (Bogi az óriáskeréken van)

San Marino

öö, Ferrara ? asszem

tenger part 1

tenger part 2 (fú, mindkettőszar)

Bologna, asszem de ???

indokolatlan kép <3